Az utóbbi hetekben valóban mozgalmassá vált a szerbiai belpolitikai színtér, egyelőre azonban még nem látszik világosan, milyen irányt vesz az ország. Kérdés persze, hogy egy eleve tradicionális színezetű, a mítoszok világában inkább otthonos társadalom képes-e egy gyorsabb váltásra. Történészként Dubravka Stojanović például azt állítja, hogy az inerciónak magunk vagyunk a gyártói, ne hibáztassunk másokat, ez a közösség fél mindennemű változástól, s ha annak legcsekélyebb jelét látja, azonnal begubózik. Így a politikai elit is – kerülve a felelősségteljes lépéseket – inkább a tétlenséget választja. Világos célkitűzéseket tehát mindeddig senki sem fogalmazott meg, a szűk érdekek és érdekcsoportok dominálnak. A korrupció-ellenes harc egyik szakértője, Aleksandra Tekijaški ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy társadalmunkból hiányzik a dolgokkal való szembenézés képessége, a kellő önkritika és objektivitás, ily módon már az igazságérzet is csorbul, s hajlamosak vagyunk sikertelenségünket a „sötét, ellenséges erők” számlájára írni. Mindehhez hozzáadható, hogy amíg a kilencvenes évek legelejétől kezdődően Európa a legdinamikusabb változások korát élte, addig Szerbia – háborúkba keveredve – mind gazdaságilag, mind katonailag legyöngült, a későbbiekben morálisan is süllyedni kezdett. Ezt a lépésvesztést azóta sem pótolta, a külföld felé vállalt kötelezettségeit ímmel-ámmal (s amikor már nagyon a sarokba szorult) teljesítette. Maradt tehát a ravaszkodás, a különféle trükkök felvonultatása, a kettős játékkal való próbálkozás, e politikai „cselsorozatokkal” viszont csupán szavahihetőségünket aknáztuk alá. (Csak egy példa: Szerbia és Bosznia kapcsolatait illetően Boris Tadić retorikájában ugyan kevés volt a kivetni való, ám egy amerikai elemző összeszámolta: a szerb államfő 2009 és 2011 között huszonhárom ízben találkozott a boszniai szerbek vezetőjével, Dodikkal, s mindössze egy alkalommal látogatott el Szarajevóba.)
Kérdés tehát, hogyan tovább? Cikkek, elemzések és interjúk garmadáját átböngészve azt tapasztalhatjuk, hogy mind a politikusok, mind a politológusok körében nagy a zavar; talán most már nem is annyira a célirány meghatározásának, inkább a megvalósítás módozatainak vonatkozásában. Egyedül abban egyeznek meg mindannyian, hogy a YU-nosztalgiára való hagyatkozás, pontosabban a korábbi jugoszláv társadalmi berendezkedés tárgytalan, annak ellenére, hogy a többpártrendszer és a politikai pluralizmus hozadéka eleddig jószerével csak az általános létbizonytalanság és a korrupció. Az önigazgatású szocializmus egyes elemei azonban megtalálhatóak mondjuk a munkásokat és parasztokat tömörítő párt platformjában, elnökük (Zoran Dragišić) szerint ugyanis erős állami intézményeket kellene kialakítani, a polgárokat pedig bevonni a vállalatok irányításába (nem az önigazgatói jogok, hanem a tulajdonrészesedés alapján). Korábbi miniszterelnökként Zoran Živković viszont új pártot akar alakítani, hogy lehetségessé váljék azoknak a politikai folyamatoknak az életre keltése, amelyek 2004-ben szakadtak meg. Mindezek után kissé meghökkentőnek tűnik a liberálisok sorából hét év után kilépő Nenad Prokić nyilatkozata, akinek meggyőződése, hogy október 5-höz nem vezet visszaút, hiszen az akkori cselekmények résztvevői is megváltoztak időközben. Szerinte az utóbbi időszakban egyedül a haladók és szocialisták voltak képesek a váltásra, ezért logikus, hogy a jelenlegi vezetés támogatása látszik az egyedüli racionális megoldásnak. Dicséri a mostani kormányzat realitásérzékét és cselekvőképességét: mindezt az EU-ban is egyre jobban értékelik. Szerbia pedig nem várhat tovább. Akik pedig mindez idáig a „polgári értékekre” voksoltak, vizsgálják felül, mi okozta a vereségüket. Tegyük hozzá: a korábbi kormány tagjai is elmélázhatnak azon, mire mentek az „EU is, Koszovó is” elképzeléssel, s miért odázták el a koszovói kérdés megoldását, holott erre – miként a volt miniszterelnök visszaemlékezéseiből most kiderül – voltak kézzelfogható elképzelések. Persze, tekinthetjük úgy is, hogy az érvényben lévő alkotmány szabta korlátok miatt csak az út felét tehették meg. Akár így, akár úgy, a történelemkönyvek azt jegyzik majd, hogy a demokraták a döntő lépést nem vállalták. Igaz is, érdekes kérdés továbbá – akár Koszovó kapcsán is –, hogy a jelenlegi hatalmi centrumnak létezik-e ellenzéke. S tanult-e a történtekből a Demokrata Párt, amely a balközép potenciális szavazóiról megfeledkezve a jobboldalon próbált udvarolni, ahol már egyébként is nagy a tömörülés. Egyszóval: izgalmas idők várnak ránk.
