Osztálytalálkozókról készült felvételek egész sorára bukkanunk ez idő tájt a sajtóban, mosolygós arcok tekintenek ránk, olyan személyek, akik harminc, negyven, ötven évvel ezelőtt érettségiztek. S akik közül többen a találkozás első pillanataiban fel sem ismerik egymást. Merthogy az idő múlik, testalkatok, arcvonások, hajszínek és -mennyiségek változnak. Az elhaladó évek amúgy is furcsa játékot űznek velünk; ami tegnap (teljes energiánkat igénybe vevően) érvényes volt, az mára akár mulatságosnak vagy szomorúnak tűnhet. De nyilván így van ez rendjén.
Beletörődünk például, hogy egykori iskolánk időközben irodaházzá alakult át, abból a meggörbült utcából pedig elköltözött a festékes bolt (holott a közhasználatban máig az az utca ragadványneve), s most kínai üzletet találunk a helyén. Megengedőbbekké, megértőbbekké válunk, ha újrahallgatjuk az Újvidéki Rádiónak a hatvanas évekből való slágereit. Mert valljuk be őszintén, igen korszerűtlenek (akárha provinciálisak) voltak a maguk idejében, a könnyűzene akkortájt már egészen más utakon járt, ma azonban – amolyan hangulatőrzőként átnemesülve – megint csak másként szólnak ezek a dalok. Eltérő időelosztással, de hasonló a helyzet a két világháború között készült magyar filmekkel is. Amikor ismét műsorra tűzhette őket a televízió, a viszonylagos közelség miatt szinte elviselhetetlennek tűnt a „friss” múltidézés mesterkéltsége, avultsága; mára ezek önálló produkciók, olyannak látjuk őket, amilyenek. Az meg egyenesen időficam, hogy egyes, a selejtezéstől véletlenül megmenekült női ruhadarabok (akár pici átalakítással) ismét felvehetőek. De vegyük csak kézbe a lapjainkat (Magyar Szó, 7 Nap, Dolgozók, Képes Ifjúság) a hatvanas, hetvenes évekből. Ha újraolvassuk az egyes írásokat – különösen a riportokat –, bizony azt tapasztaljuk, hogy azok közül jó néhány elevenebb és élvezetesebb, mint a most megjelenő cikkek zöme, nem beszélve arról, hogy mekkora műgonddal, odafigyeléssel és milyen ötletességgel készültek.
Dacolni persze lehet az idő múlásával, ám nem mindig érdemes. Egy barátnőm a minap e-mailben jelentkezett a francia fővárosból, levelét a Párizsban szép a nyár kezdetű dallal, pontosabban annak első strófájával zárta. Merthogy annak idején ő is hallgatta, hatalmas sláger volt, a rádió heteken át napjában legalább ötször sugározta. Így a Párizsban szép a nyár neki is pontosan azt jelenti, amit nekem. Másnak meg jószerével semmit. Mint ahogyan az 1990 után születettek számára az egész titói korszak már csak történelem, a közelmúlt balkáni háborúi pedig legfeljebb az életszínvonal vonatkozásában kerülnek szóba.
Némelyek azt állítják, hogy a földtörténeti információk halmazából a legtöbbet a fák őriztek meg (lévén, jóval „öregebbek”, mint az emberek), s törzsükhöz dőlve tapasztalataikat képesek megosztani velünk, amennyiben persze rendelkezünk az ehhez szükséges meditációs képességgel. Kérdés persze, hogy e látomásos művelet révén róluk (és a bennük összegyűlt észlelésekről) tudunk-e meg többet, vagy csupán önmagunkról. (Bár ez utóbbi szempont sem elhanyagolandó.) A fák bölcsességéről felesleges lenne vitatkozni, civilizációnk históriáját illetően azért a könyvekből számunkra mégis könnyebb az eligazodás. Csakhogy akkor meg éppen a „változások” ívének mértéke jelenthet bökkenőt. Vegyük csak szemügyre például az időszámításunk előtti évezredek társadalmának négyes felosztását a mai India területén: léteztek tehát ksatriják (harcosok – akik a különféle államalakulatokat is irányították), bráhmanák (papok), vaisják (kereskedők, iparosok, kézművesek) és súdrák (szolgák). Mai szóhasználattal élve megkockáztatnám a jövő kutatói számára a mostani négyest: a politikum szférája, majd az egyház, a vállalkozók és a munkavállalók szférája. Majdnem mindenki belefér. Ha nem csal. Ami pedig a „fejlődést” vagy az eredendő titkok megfejthetőségét illeti, megint csak tanácstalanokká válhatunk. Olvassunk csak bele egy ősrégi szövegbe, A teremtés himnuszába. Nos, a kezdetek kezdetén „nem volt semminek nemléte, se léte”, élet és halál még egy a fekete éjben létezett, az idő pedig „csak készülő óceán” volt, mígnem a megjelenő vágy határt szabott, formát teremtett. Ám ekkor beékelődik egy kétkedő versszak: „Megtudtak-e mást is, akik kutattak? / a titkokat bejárni volt-e szent ész? / S ha istenek is csak azóta vannak, / ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?”
Az idő a cinkosunk, az igazi talányok viszont el- és utolérhetetlenül szöknek előlünk. Közben mellettem a jelenidejű rádió már mondja az új híreket.
