A gyász színe a fekete. És a fehér. Némelykor még a lila. De a kegyelemnek van-e színe? A témában járatosabbak szerint a kegyelemhez az arany szín társítható. Amely egyben hozzáférést biztosít a belső erőinkhez, valamint gyógyír a félelmekre is. Másfelől: összefüggésbe hozható-e az utólagos kegyelem a vértanúkkal, egyfajta feloldozásként, az utókor főhajtásaként?
De mi légyen az ítéletek meghozóival és végrehajtóival? Számíthatnak-e évszázadok múltán bármiféle megértésre, netán feloldozásra? Platón egyébként már annak idején úgy vélte, az ember nem olyan hatalmas, hogy mások felett ítélkezzen. És nyomban hozzátette: „Véleményed persze lehet, de abban a pillanatban, amint valakit elítéltél, valójában magadat ítélted el”. Más filozófiai iskolák úgy mérlegeltek, hogy az emberi szabadság teljes és szuverén döntésekre képes, azokhoz viszont az előzetes kegyelmi segítség szükségeltetik. Hasonló elgondolás szerint a kegyelem átmeneti természetfölötti hatás, amely – sugallatként – ráhangolja az embert a helyes döntésre. Idézhetnénk közben persze Szókratészt is: „Inkább elszenvedem a rosszat, mint elkövetem, inkább velem tegyenek rosszat, mint én tegyek rosszat más emberrel”. Szókratész legvégül nem védekezett, nem menekült; kiitta a méregpoharat. A vértanúk többségének azonban nem volt döntési lehetősége, s – tartunk tőle – jobbára a döntéshozóknak sem. Mert a rendszerek masinériája mindig működik. Horváth Barna Agéniuszpere c. munkájában éppen a görög filozófus kapcsán jegyzi meg nem kevés szarkazmussal, miszerint a jog funkciójához tartozik, hogy a valóságos magatartással homlokegyenest ellenkező eszményeket ismerjen el. Majd a témát kibontva hozzáfűzi, a filozófus és a világ tragikus konfliktusában Szókratésznek az ész általi megváltás és üdvözülés lehetőségébe vetett filozófiai hite válik nyilvánvalóvá, azaz: „Szókratész életével, tanításával és vértanúságával az ész abszolút, örökkévaló és végtelen eszméjét nyilatkoztatta ki és szolgálta”.
Az aradi elítéltek esetében inkább a hősiesség és a hazaszeretet fénye a maradandó, báró Haynau táborszernagy pedig mindörökre a sötét oldalra szegeződött, annál inkább, mert az ítélethozók megengedőbb indítványát ő szigorította. Így viszont az aradi vértanúk kultusza már a kivégzés napján elkezdődött, hiszen – a szemtanúk elbeszélése alapján – már egy-két órával később tömegekben zarándokoltak a kivégzés helyére a gyászolók; Barabás Béla jogász, volt országgyűlési képviselő 1929-ben megjelent emlékirataiból ismert, hogy édesapja volt az első, aki egy kiszáradt eperfát és egy keresztet vitetett ki a kivégzés helyszínére. Az eperfa ágaira ragasztott cédulákra írták fel a tizenhárom vértanú nevét. És azonnal elkezdődött az áldozatok tárgyi hagyatékának gyűjtése is. Utóbb pedig emlékeztető kiadványok születtek, sokszorosított formájú kő- és olajnyomatok, festmények, emlékművek... – a kegyelet nemzeti gyásznappá nemesült.
A Bibliában bőséggel található szövegrész a kegyelemről, Máté, Márk és Lukács evangéliumaiban például, íme mutatóban egy mondat: „A megigazulás nem érkezik ingyen, hanem a kegyelem révén”. Hóseás könyvében is szépen egymás mellett sorakozik a négy összefüggő fogalom: igazság, ítélet, kegyelem és irgalom. És Szent Péter is a rómaiakhoz írt levelében így szól: „Kegyelemben és békében bőven legyen részetek!” Talán nem véletlenül írta le tételét ötven esztendeje Pilinszky sem: „A kegyelem érintésének ábrázolása a modern katolikus irodalom legmélyebb igénye és igazsága”.
Két talány megoldása azonban mindenki számára elkerülhetetlen. A földi létből adódó bocsánatkérés és a felső régiókból lehajló megbocsátás párhuzamában a feltétel nem az önmagának tetsző, vagy mások számára üdvös cselekedetek végrehajtása, még a mindent-átadás sem; az egyszeri életben személyre szabott és sugalmazással összhangban álló feladatok maradéktalan elvégzése nyomán érkezhet csak a felsőbb (nem embertől való, hanem a csoda kategóriájába tartozó) érintés. Tisztában kellene lennünk tehát azzal, hogy jól értettük-e a „mi végre vagyunk” sugallatát, s nem haladtunk-e mindvégig mellékösvényeken. Némileg más a helyzet az ítélettel, a megtörténtek átértékelésével. A múló idő erre inkább esélyt kínál. Kanyarodjunk vissza a vértanúkhoz, s emlékeztessünk a szóösszetétel második szavára is. Merthogy tanúk ők, sőt: koronatanúk. S ha utólag a világ ellentétei s az ellentétes világok egymásban feloldódnak, az ítéletre akkor kerülhet rá – általuk – a végső pecsét. És akkor száradhat fel minden könny.
