Azonnal tisztáznánk, nem a krimifilmekről kívánunk értekezni. Nem. Egy piti kis csip-csup ügyről lenne szó, nevezetesen: kinőttük-e a világunkat, élhető lesz-e a Föld néhány évtized múltán. Elöljáróban: a dolog sokakat foglalkoztat, de kevesen törődnek vele. Holott a prognózisok meglehetősen vészjóslóak. A politikum azonban rövid távra tervez, a hatalmi struktúrák azonnal lesöprik az asztalról az olyan tanulmányokat, amelyek szerint a változtatások érzékelhető eredményei csak évtizedek múltán jelentkeznek.
Hasonlóképpen a gazdasági szakemberek is csak legyintenek, ha egy modell a zéró növekedést tartaná üdvösnek. A dolog tehát nem sietős. Ám most már – egy minapi rádióműsorban is erről hallhattunk – nagyjából mindenki számára világos, hogy bolygónk forrásai lassan kimerülőben, s a katasztrófa elkerülése nem hárítható át a következő generációkra. Dennis Meadows szerint például 1972-ben még csak megközelítettük a Föld eltartó képességét, ma már túlhaladtuk. Ez idő tájt a növekedést csökkenéssé kellene alakítanunk, különben nincs sok hátra a jelenlegi rendszerek összeomlásáig. Ez még nem igazi katasztrófa, „mindössze” az életminőség romlik majd szinte elképzelhetetlen mértékben. El kell búcsúznunk az olcsó energiától, a búza ára pedig oly mértékben nő majd, hogy a szegény országok nem tudják megfizetni. És elég csak rápillantanunk az egyik tanulmányhoz csatolt grafikonra, amelyről világosan leolvasható, hogy míg a tartalékok elapadóban, addig a világ egy lakosára jutó ipari termelés és a népesség száma ugrásszerűen növekvőben, különösen meredeken a környezeti szennyeződés. Nyilvánvaló tehát, hogy komoly szemléleti változás szükségeltetne, ez egyébként körvonalazódóban, de az igazi áttörés még várat magára.
A témát illetően sokunkban mindenekelőtt a Római Klub ötlik fel, amely úttörő munkát vállalt ezen a téren, s tevékenysége ma talán a korábbinál is jelentősebb. Ez a kormányoktól független, nonprofit nemzetközi szervezet – a tudomány és a kultúra legjelentősebb nemzetközi szaktekintélyeinek bevonásával – az úgymond világméretű problémák megoldási lehetőségeit kínálja fel a döntéshozók és a közvélemény számára, tanulmányok elkészítésére ad megbízásokat, találkozókat szervez, tanácskozásokat tart. Megalakításának ötlete 1967-ben merült fel, s rá egy évre létre is hozták, Rómában. A kezdeményező Aurelio Peccei (1908–1984) olasz gyáriparos volt, aki 1930-ban doktorált közgazdaságtanból, 1938-ig Kínában tevékenykedett. Mellesleg: magyar családi kapcsolatokkal is rendelkezett, nagyszülei Pécsről vándoroltak ki, ő már Torinóban született. Nos, Aurelio Peccei már a szerveződés kezdeti időszakában úgy vélekedett, hogy a tisztán haszonelv ellentétes a tudomány kiegyensúlyozott fejlődésével, a humán ágazatok – lévén, hogy nincs közvetlen anyagi hozamuk – másodlagossá válnak; az élet értelméről megfeledkezve veszélyzónába kerülünk.
A megalakulás utáni évek eredményeként jelent meg 1972-ben a Római Klub összefoglaló jelentése The Limits to Growth (magyarul: A növekedés határai, 1973) címen. Ebben öt alaptémát tárgyaltak: az energia- és nyersanyagtermelést, a környezetszennyeződést, az ipari termelést, a népesedést és az élelmiszer-termelést. Annak idején ezek az adatok az egész világra nézve egyetlen számban voltak megadva, ezen később változtattak, tizenkét világrégióra bontva szerepeltették az adatokat. A tanulmányt a Daniella és Denis Meadows házaspár írta egy számítógépes program alapján, előzőleg matematikai modellt készítve az 1900–1970 közti időszakról (népességnövekedés, az energia- és nyersanyagkészletek felhasználása stb.), majd a trendeket ezután előrevetítették 2100-ig, azt feltételezve, hogy azok töretlenül folytatódnak. A számítógép által produkált eredmény döbbenetes volt, sokkolta is a közvéleményt. Kiderült, hogy ha nem avatkozunk be, és az exponenciális növekedés tovább folytatódik, akkor a XXI. század közepén az emberi civilizáció összeomlik. Meadows-ék jelentésükben megoldási javaslatot is adtak. Ez a „zéró növekedés modellje” elnevezést kapta, és azonnal hatalmas vitákat váltott ki. Mint például az is, hogy a népesség számának emelkedését a Földön már 1975-ben (!) meg kellene állítani. Az ipari termelés 1990-ig növekedhet a világon, egy főre vetítve elérheti az 1970-es szint háromszorosát, de ezután le kell állni. Nos, A növekedés határai negyven esztendővel ezelőtt 28 nyelven tízmillió példányban kelt el. A kiadvány viszont azóta is közkézen forog, időszerűségét jelzi, hogy számos tanácskozáson éppen ezekben a napokban vetették össze alapelveit a jelen folyamatokkal.
