Sokak életében jelentkezhet néhányszor (de legalább egyszer) a kényszer: felhagyni minden eddigivel, törölni mindazt, ami történt, és elkezdeni valami egészen újat. De milyen körülmények készítenek elő egy egész nemzetet ugyanerre? És honnan eredeztethető például az a harsány, kihívó merészség, hogy valaki száműzze az olasz konyhából a pastasciuttát, azaz az imádott főtt tésztát. Merthogy ezt tette Marinetti 1932-ben, megalkotván a futurista konyhát. Lázadás volt ez is a javából, minthogy az egész futurizmus annak minősíthető. Nos, ehhez az időben még valamennyit visszafelé kell haladnunk, a XIX. század utolsó évtizedeihez. Itáliában ekkor még váratnak magukra a szociális reformok, az északi és a déli részek között hatalmas különbségek éktelenkednek, az olasz irodalom és művészet lemaradóban.
Ám sehol a láthatáron egy markánsabb gazdasági program, sem a provincializmus ellen fellépő új művészeti stílusirányzat. Ugyanakkor viszont – az idő múltával – lépten-nyomon manifesztálódik a technika diadala. Megjelennek az első autók, majd a repülőgépek. Minden felgyorsulni látszik: ez már a sebesség és a lendület dominanciája, s a hagyományokhoz kevésbé kötődő fiatal értelmiség ideges kísérletezésbe kezd. Meglehetősen agresszíven. „Le akarjuk rombolni a múzeumokat, a könyvtárakat, az akadémiák minden fajtáját” – olvashatjuk többek között az 1909-ben megjelent első futurista kiáltványban, amelynek atyja a már említett Filippo Tommaso Marinetti. Ő ekkor harminchárom éves. Alexandriában született, a francia jezsuitáknál tanult, de a kollégiumból kizárják, mert rajtakapják, hogy Zola regényeit olvassa. Gazdag apja Párizsba küldi tanulmányait folytatandó (első verseit francia nyelven írja), majd Genovában ügyvédi diplomát szerez. Lázadó költőként indul, és ez jellemzi a kiáltványban közzétett programját is. Tehát: meg kell énekelni a veszély szeretetét (a költészet lényeges eleme a bátorság és a vakmerőség), a gép uralmát, a dinamizmus szépségét, a munkások tömegeit, a fegyvergyárakat és a „széles keblű lokomotívokat”... A társművészeteket is áthálózó futurista mozgalom – merthogy időközben azzá vált – kezdeti korszakában még síkra szállt a szabadságjogokért (például az általános és titkos választójogért) és a szociális kérdések megoldásáért –, nem véletlen, hogy az általuk (húszezer példányban) kiadott Lacerba c. folyóirat négyötöd részben a munkások között fogyott el. A futuristák közben járják az országot, fellépéseiket rendre incidensek és botrányok tarkítják. Nápolyban például a tömegből naranccsal dobálják meg őket, ám Marinetti elkap egy feléje röpülő narancsot, nyugodtan meghámozza és hozzálát elfogyasztani, mire a nézőtér lecsendesedik, majd tapsviharban tör ki. Ugyanakkor folytatódik a múlt „szennyesétől” való megszabadulás. Marinetti szerint például „Róma a romok leprájától szenved”, de így vélekedik Oroszországban a futurizmus lelkes támogatójaként Majakovszkij is, aki meg Puskint, Dosztojevszkijt és Tolsztojt dobná ki a „Jelenkor Gőzhajójából”. Ez a kifejezés amúgy is a gépkultuszra rezonál, Marinetti ódát ír a verseny-automobilhoz (amely egy acél-faj szilaj istene), majd ilyesmit is jegyzetel: „Sohasem figyeltétek meg, milyen szerelmesen mossa nagy mozdonyának hatalmas testét a mechanikus?” Mindezt eddig részleteiben akárha méltányolhatnánk is, kamaszkori csínytevéseink emlékezeteként, amint Kassák állítja. Ám a futuristák eklektikus és agresszív ideológiája már eléggé korán más – végzetes – irányba is eltolódik. Tételük szerint „a háború a világ egyetlen higiénéje”, népszerűsítik a veszélyes élet kultuszát, dicsérik a militarizmust, a patriotizmust, a más népek leigázásának gondolatát, az anarchisták romboló gesztusait, mindazonáltal a fasizmus egyik előkészítőjévé válva a szélsőséges nacionalizmus ösvényére lépnek. Irodalom és politika „frigyéből” általában törvényszerűen az irodalom kerül ki vesztesként. A kezdetben eredetinek tűnő formatechnikájukból mára eltűnt szinte minden, s a futurizmus immár pusztán az irodalomtörténet egyik – bizarr, az újat csak ígérő – homályosuló emléke. Maga a mozgalom egyébként utóbb lepaktált a fasizmussal, Marinetti pedig – aki az imént még lerombolt volna minden akadémiát –, az olasz fasiszta akadémia elnöke lett, igazán kiváló utat választva a megsemmisüléshez és az önmegsemmisítéshez.
