Szokásom papírszeletkékre jegyzetelni. Azok persze időnként selejteződnek –, de mégis inkább gyarapodnak. Felgyülemlenek. Az ember ilyenkor félrerakja őket, mondván, talán még szükség lesz rájuk, soha nem lehet tudni. Aztán megfeledkezik róluk, s midőn ismét a kezébe kerülnek, már szinte óvakodna a végleges eltávolításuktól, úgy őrzi őket, mint egy felnyitatlan ékszerdoboz kincseit. Aztán egy ráérős napon bátran előrántja a kupac alján meghúzódó, nejlonzacskóba bugyolált köteget, nem titkolt – bár nem is túl meggyőződéses – szándékkal, hogy végre rendet tesz, megszabadul a fölöslegtől. Annál is inkább, minthogy előző este beleolvas Nemes Nagy Ágnes esszékötetébe, az írónő egy régi naptárát lapozgatva bukkan rá egy dátumra, a bejegyzés szerint akkor kellett érkeznie bizonyos Dávid Istvánnak. A név mögött emlékeztetőként, eligazítóként zárójelben egy szó: kebel. Talán egy fiatal költő lehetett, réved vissza, aki a keblekről írt. Ám előfordulhat, hogy D. I. villanyszerelő, s akkor a nehezen kibogozható szó nem kebel, hanem kábel.
A saját kézírásommal olykor én is bajlódom, különösen, ha telefonálás közben kell valamit hirtelen lefirkantani, a papíros elmozdulhat, egyes betűk ilyenkor megcsúsznak, s az abban a pillanatban még egyértelmű szóalak másnapra rébusszá változik. De nyissuk ki most már ezt a nejlonzacskót! Az első, amit előhalászok, egy térkép, másolt nyomtatvány, egy régi túra útvonalával. Majd egy halom ötezer dináros jugoszláv okmánybélyeg, nyilván többet vásároltam a kelleténél hivatalos ügyet intézendő, de már akkor sem érhetett sokat. Műanyag tasakban két hétre szóló budapesti utazási bérlet (akkor 2800 forintba került), vízumkiadási kérelem a szabadkai magyar főkonzulátushoz, majd néhány névjegykártya, de az illetőkre már nem emlékszem, aztán befizetési csekkek, tizenvalahány évesek mind. No és Slobodan Milošević telefonszáma. Ez a temerini (valamennyit magyarul is konyító) férfi szobatársam volt a kanizsai gyógyüdülőben, tele kellemetlen és derűs történetekkel a névazonosság miatt. A szomszédos városban például – még annak idején – a rendőrök igazoltatták, de nem lévén nála a személyazonossági igazolványa, turpisságot sejtve bevitték az őrszobára, s csak hosszas ellenőrző telefonálgatás után engedték el. (Ennyi esztendő múltával fel kellene hívnom, egy ideig minden szilveszterkor hallottuk egymást.) Az első (és eddig egyetlen) mobiltelefonom használati utasítása is megőrződött, két zsebnaptár között, így azokból megtudhatom például, hogy mondjuk november elseje 2001-ben csütörtökre, 2005-ben pedig keddre esett. (Az információ jóleső érzéssel tölt el.) Néhány keményebb kartonlapon rég lejárt vasúti menetrendek, azokba a városokba, ahová most már nem járok. Az igazi meglepetés azonban a régi, teleírt kis telefonkönyvem, amely lassan nem más, mint egy folyamatos ravatal, majd minden oldalán olyan nevekkel, akik már távoztak az élők sorából. Írók, újságírók, barátok, alkalmi ismerősök, kulturális intézmények, könyvesboltok és tájházak irányítói, volt osztálytársak. Valamint olyan személyek, akikkel korábban kapcsolatban álltam, de időközben szem elől tévesztettem őket. Arcukra, alakjukra sem emlékezem már igazán. Például arra az egyetemistalányéra, aki vagy húsz évvel ezelőtt Kanadába szándékozott áttelepülni, valószínűleg ez történhetett, de nem vagyok benne biztos. Előttem a telefonszáma. Felhívjam? Inkább nem. A lezárult dolgokat kár bolygatni...
És most mi légyen mindezzel? Akár rögtön eldobhatnám az egészet, gyakorlatilag értelmetlen a további tartogatásuk. Ekkor olvasok bele Nemes Nagy Ágnes egy másik írásába, amelyben a művészet szerkezetéről értekezik. S többek között azt állítja, hogy „a versnek terve van velünk”, általunk épülne fel, a produktum pedig nem más, mint az élő anyag architektúrája. Tehát: „Valahogy úgy akar felépülni a vers, ahogyan a tengeri csillag éppen öt ágat fejleszt, se többet, se kevesebbet”. Igen ám, de akkor ezeknek a megőrzött papírcetliknek és egyéb aprócska dokumentumoknak mi a szerepe, mi a célja velünk, hol a helyük a szerkezetben? Hajlamos lennék a gondolatra, hogy voltaképpen mesterséges, cserélhető adalékok, mint a műfogsor vagy a műcsípő. Utóbb mégis inkább úgy vélem, a sejtjeinkhez tapadó „alvó” információlemezek, egykori énünk lenyomatai. Jelenvalóságukról csekély az érzékelésünk, a hiányukat viszont inkább megéreznénk. Így vissza az egészet a nejlonzacskóba, ez a kis csomag vígan elfér a szekrény alsó fiókjában. Ahogy mondani szokás: nem kér pénzt.
