Talán többet kellene kételkednünk. Az ismereteinkben, mindenekelőtt. Minthogy minden adott társadalom igyekszik megteremteni saját hagyományait, ennélfogva eszmerendszereket, tételeket, úgymond „alapigazságokat” próbál rögzíteni. Sulykolni. Mi pedig, ha valamit többször hallunk vagy olvasunk, azt raktározzuk el magunkban, az idő múlásával már érvényesnek tartván. Persze, nem lehet mindent újraellenőrizni. Pedig a kísérlet díjtalan kalandok egész sorát kínálná. Egy regény főhőse például fél évezreddel késett el, amikor kifakad: „Azt az évszázadot szerettem volna átélni; egy korai kultúrát, ahol mindenki azt csinál, amihez a legjobban ért, s ezt a többi elismeri”.
Azonmód két tételt kellene alaposan szemügyre vennünk, hogy legalább derengjen valami: létezett-e ilyen aranykor, s ha már megszűnt, egy lehetséges ideális állapot felé haladunk-e ismét, vagy éppen kifelé hátrálunk belőle. S talán nem is az jelenti az igazi dilemmát, hogy a többség miért csinál mást, mint amit szeretne, hanem az elismerés elmaradása, avagy: megszűnőben a jól elvégzett munka fölötti megelégedettség közös öröme. Az emberi kötelékek deformációjára utal szintén egy filozófus minapi fejtegetése a szerelemről. Úgy véli, egyre kevesebben merik vállalni a mélyebb kapcsolat vélt vagy valós kockázatait, ugyanakkor – s ez valóban abszurd helyzet – az interneten képesek a világ elé tárni legintimebb titkaikat is. Amelyek persze – tegyük hozzá – igazából (és mélységében) keveseket érdekelnek. Magától adódna a képlet, hogy a virtuális világban nincs fájdalom, de ezt is jobban át kellene gondolni, mielőtt tudomásul vesszük, hogy ez idő tájt a rövid távú kapcsolatok „szezonjának” vagyunk a tanúi, a jelszó pedig: „Ne hagyd nálam a fogkefédet!” Most pedig egy másik mondat, amelyet szintén jól meg kellene forgatni, mielőtt a lényegét tényként fogadnánk el. A társadalom és agresszivitás témakörében búvárkodó tanulmányt összefoglaló mondat így hangzik: „Az utóbbi ötszáz év során az európai típusú társadalmakban kevesebb embert ölnek meg, mint korábban; nem igaz, hogy egyre durvábbak lennénk, éppen ellenkezőleg, egyre lágyabbak, kedvesebbek, elfogadóbbak vagyunk”. Túl szép, hogy igaz legyen –, nyilván ez az első reakciónk, hiszen a felszín egészen mást mutat. Ugyanakkor jó lenne ismerni a kimutatásokat, statisztikai adatokat, azok forrásait, hogy gondolatainkban elrendezhessük, miért, hogy a harminc évvel ezelőtti krimifilmekben a rossz fiúk úriember módjára öltözködnek és viselkednek, míg a mai ilyen jellegű produkciókban már az első percekben legalább két-három hulla fekszik vértócsában, és elképesztően megcsonkítva.
És mi légyen az indiánokkal? Elsőre hajlamosak lennénk feltételezni, rezervátum-létbe kényszerítve örök bosszú él bennük, meg az elvesztett éden iránti nosztalgia. S felforr a vérük, amikor egy western-vígjátékban a fehér főhős cinikusan megjegyzi: „Ezek az indiánok olyan tolakodó népség; már rég itt voltak, amikor mi megérkeztünk”. Nos, egy amerikai indián verseit olvasva a kép egészen más. A Hogyan írjuk meg a Nagy Amerikai Indián Regényt című vers nyitánya ugyan még elszór néhány szokványos látvány-illúziót: a férfi indián legyen tragikus küllemű, származzon lovasnemzetből és legyen látomása, az indián nő pedig legyen gyönyörű, karcsú és hasonlítson a természethez. Ám ezt követően egy kanyar következik, a költő azt mintázza, hogy – például – minden fehér nő szerelmes egy indián férfiba, továbbá ha egy fehér ember szerelmes egy indiánba, akkor a fehér ember a közelség miatt indián. Így aztán: „A fehér ember mélyen, legbelül egy indiánt hordoz magában”.
S ha már a költőknél tartunk, megidézhető újfent Petőfi is, egy róla most megjelent könyv kapcsán. Petőfi nagyjából úgy él a képzeletünkben, mint aki derűsen és figyelőn kóborol-őgyeleg dombról le, síkságon át, közben – megpihenvén – egy öreg juhásszal cseveg-falatozik egy árnyas fa lombja alatt, s esetleg verseiből is elszaval néhányat. A kötet szerzője egy interjú során erre keményen rácáfol, mondván, Petőfi teljes mértékben egy pesti polgár életét vitte. „Úgy élt, mint egy mai polgári értelmiségi: kávéházban biliárdozott szabad idejében, és a Váci utcán csatangolt föl-alá. És írni sem a szűrös-gubás embereknek írt, hanem elsődlegesen a pesti olvasóközönségnek”. Majd hozzáteszi: az is nagyszabású legenda, hogy dalait a nép rögtön átvette volna. A költő első, népdalutánzatú korszakának verseit a pesti cigányzenészek terjesztették, például a színházi előadások szünetében. Ezeket a dalokat aztán slágerként énekelték. De nem a „dolgozó nép” tagjai, hanem a mulató polgárok.
Mit mondjunk: legendák alkonya.
