Aki az ezerarcú valóságot tanulmányozza, előbb-utóbb rájön, hogy elméje képtelen a teljes igazság megragadására, de a részigazságokkal azért még kedvére foglalkozhat. Ami elérhető: a lehetségest megragadni. Ezt belátván az esszéíró Montaigne már derűvel fordult a világ kisebb-nagyobb dolgai felé, állandó akadályokat (feladatokat) állítván önmaga elé, mert egyébként „a dúlt lélek elmerül saját fájdalmában”. Ám a lélek is egy különös dolog, nem csekély teljesítmény kordában tartani. A téma szerzőnket – aki egyébként szívesen vonultat fel idézeteket, ezúttal mi is ezt tesszük – élénken foglalkoztatja, hiszen számos írásában visszatér hozzá. Egy alkalommal megállapítja például, hogy csak a megnyugodott lélek lehet úrrá „a szenvedélyen és buja gerjedelmen”, majd másutt erre szinte rádupláz, mondván: „csak az erős, elszánt lélek áll elébe a képzelet kísértéseinek”. Ám úgy tűnik, a többször is megfogalmazott szándék mégsem bizonyulhatott igazi tartópillérnek, mert utóbb meg (szinte kétségbeesetten) kifakad: „Csak egyszer érezné a lelkem a szilárd talajt!” Nos, ha Montaigne bő négy és fél évszázaddal később születik, nyilván pszichológus lesz, hogy elfogadható válaszokat kapjon dilemmáira, így viszont továbbra is meg kell küzdenie a folyamatosan átmeneti állapotú lélek talányaival. Az író morcos: „Nem tudom megállítani tárgyamat, az embert; inog és botorkál”. Majd mégis sejteni kezd valamit: „Jó volna egy többrétű lélek, amely tudjon tapadni, de elszakadni is” –, s ezzel átsétál egy másik terepre, ahol már otthonosabban mozog. Lévén eszménye az egyén szabadsága, efelől közelítve a „mozgékony” lélek már szinte gyeplőként kézben tartva, felügyelhető és irányítható, a trükk pedig: nem kell mindennel zaklatni. Elegendő, ha egyes dolgokat csak megmutatunk a léleknek, mások iránt tegyük ugyan kíváncsivá, de csak kevesekhez bilincseljük oda. Avagy: ki kell oktatni, mi tartozik rá igazán. Montaigne rokonszenves stiláris eleganciával erről így fogalmaz: „A lelkemet inkább alakítgatni, mint bebútorozni szeretném”. Mindettől erőre kapva aztán már kamaszos jókedvvel állapítja meg, az embernek nem kell mindenkor okvetlenül következetesnek lennie, mert könnyen önmaga rabszolgájává válhat. Hasonlóképpen legyünk mentesek a beidegződéseinktől szintén, mert a szokások „eltakarják előttünk a dolgok igazi természetét”. De mi légyen a dolgok igazi természete? Ismét egy másik írásában kereshetünk fogódzót, abban szerzőnk egy nagy fordulattal – „a világ összes idevágó véleményére” hivatkozva – az élet céljaként az élvezetet (gyönyör) nevezi meg. Az egyéni szabadságot szem előtt tartva még hozzá is fűzi: „Mondjon ki mit akar, végső célunk még az erény gyakorlásában is saját elképzeléseink valóra váltása”. Életszeretete, életigenlése az erény vonatkozásában is sajátos, többféleképpen értelmezhető képlethez vezeti, hisz úgy véli, „Az erény gyakorlásával együtt járó öröm annál gyönyörűségesebb, minél vidámabb és erőteljesebb, minél férfiasabb, izmosabb”.
Miután a lélek is így megnyugodott, nem árt óvni a test épségét sem. Montaigne ezt már könnyűszerrel, simán elintézi azzal, hogy el kell kerülni, ami elkerülhető. „Mások nyavalyáját látva fizikai fájdalmat érzek”, valamint: „megkapom a bajt, ha foglalkozom vele”. A betegségekkel és betegekkel tehát ne foglalkozzunk – állítja ily módon Montaigne, aki az orvosi pályát nyilván egyetlen korban sem választotta volna. Marad így számunkra – szerencsére – a bölcselő író. Aki pedig egészen másfajta eligazítást várna tőle, záróakkordként íme tőle még egy – némileg cinkos – idézet: „Bölcs ember csak nagy önuralommal bírja lelkét kiragadni a tömegből, ítéletét függetlenné tenni és szabaddá. Külsőségekben azonban legjobb, ha követjük a bevett formákat és szabályokat”.
