Merthogy ezt állítja – nem minden indok nélkül – versében Vasadi Péter. Más költők aztán mondanak mást is: „Ébren a kicsi tér, terjeszkedik a reggel, / felnevet a piac, vidám, zajos színekkel” (Albert Samain). Szepesi Attila verse meg szinte már illatozik: „Sül a kolbász meg a hurka, / száll a gőze kunkorogva”. És csatlakozik hozzájuk a „piacos szabadságáról” írt soraival Tandori Dezső is: „nem vagyok én mohó, / aki minden nap egy bukszányit szétkölt, / de ne kényszerüljek takaréklángos / létre se mindenben: jer, dús piaci lángos!”.
De hát milyen hely is piac? A kérdés megválaszolására vállalkozott legújabb, kitűnő fotókat is felsorakoztató vaskos számában a győri Műhely című folyóirat. Egyszersmind azt is bizonyítván (bár eredetileg valószínűsíthetően nem csak ez volt a szerkesztők szándéka), hogy egy „egyszerű”, úgymond hétköznapi téma is kínálhat teljes világképet. Hiszen például már a régi Kínában is azt tapasztalták, hogy a piac nem pusztán kereskedelmi intézmény, hanem egyben városképző erő is, amely fokozza a közigazgatási székhely hasonló szerepét. Így az idő múltával a meghatározott írásjel már nem csupán piacot jelentett, hanem várost is. „A piac az örök értékbe foglalt örök változás” – ezt már Mester Yvonne jegyzi meg A változó piac című tanulmányában, amelyben – szinte kötődve az előbbi tételhez – megállapítja, hogy a piacok, vásárok és búcsúk mindig a közösségi élet szerves részét képezték, olyan fórumok voltak, amelyek növelték egy-egy város, illetve térség presztízsét. Persze, még előbbre nyúlik vissza adalékként a találkozások és beszélgetések többlete, valamint ismeretségeket lehetett kötni, nem kevésbé új híreket hallani, újabb munkamódszereket és szokásokat elsajátítani. Ám mindebben a közvetlenség a domináns. „A mi piacunk olyan, mint a társalgó – írja Podmaniczky Szilárd. – Mindenki ismeri a másikat, és elég csak egy csípős paprikát venni, hogy jól eldiskuráljunk.” Hasonló lehetett a jellege a kecskeméti piacnak is, erről meg Füzi László számol be: „Régen, mondják, a kecskeméti piac központ volt, ott találkoztak az emberek egymással, ott találkoztak a rokonság tagjai, s ott cserélődtek a hírek is. Azt, hogy mi történt a városban, főképpen pedig azt, hogy mi fog történni, nem az újságokból lehetett megtudni, úgy tűnik, onnét soha semmit nem lehetett megtudni, hanem a piacon kicserélődő hírekből”. Szerzőnk felfigyel egy másik lényeges mozzanatra, ez pedig a (kölcsönös) bizalom kérdése. Ez tehát nem egyirányú kapcsolatrendszer, nem csupán a vásárló bízik az eladóban, de az árus is figyeli, beméri, kinek mire van szüksége, mit ajánlhat, merre kell mozdulnia a saját kínálatával. Nehogy a nyakán maradjon az áru. Persze, Japánban sem más a helyzet. Ihara Szaikaku szép írásából tudjuk meg például, hogy újév előtt Oszaka zsibvásárrá változik, ahol az égvilágon minden kapható. Viszont „már hatvan éve a boltosok csak azt panaszolják, hogy ímmel-ámmal megy az üzlet, az üzletekben mégsem hever ott az áru”. Itt jegyezzük meg: a tematikus szám olvasói némi képet Vajdaságról is kaphatnak, a felvonultatott harmincnyolc szerző között ott szerepel írásaival Fekete J. József, Boško Ivkov, Milena Šurjanović és Tolnai Ottó is.
A folyóirat egyszersmind szellemi kalandot is kínál, térben és időben. Amolyan „helyszíni riport” révén már Velencében vagyunk, a hajnali órákban, ekkor haladnak el előttünk a halakkal roskadásig megpakolt gondolák. És némi finom illatfelhő is lengedez: bors, sáfrány, gyömbér, szegfűszeg, szerecsendió –, egykor ez a város volt a világ fűszerlerakata. Egy másik írás már a bécsi zsibvásárra kalauzol bennünket. Az egyik helyen éppen pénzt árulnak pénzért! –, ez a numizmatikusok paradicsoma. Római, görög, egyiptomi, kis-ázsiai, galliai földből kibányászott arany-, ezüst-, réz-, bronz- és vasérmék minden mennyiségben, esetenként halhatatlannak hitt császárok arcképeivel. De már léphetünk is odébb. Nos, a Párizs városának tulajdonában lévő területen Saint-Ouen jelenleg a világ legnagyobb ócskapiaca, ahol évente ötmillió látogató fordul meg. A hét hektáron tizenhat piac, ezerhétszáz stand és kétezer árus áll a vevők szolgálatában. Ám – hogy eredeti témánkhoz visszakanyarodjunk – a méret nem lényeges. Inkább: a találkozások esélye. Meg amit közben hall az ember. S amikor az egyik kofa hangosan (és furcsa lejtéssel) így kínálja portékáját: „Garassával három a mandarin!” –, akkor derűsen nyugtázhatjuk, hogy ez is már maga a költészet.
