Volt egy időszak, a múlt század hetvenes és nyolcvanas évei, amikor a megélhetés nem jelentett különösebb gondot, a havi fizetésből rendre félre is lehetett tenni. Ha emlékezetem nem csal, még a Marković-kormányzat idején is az átlagkereset bőven meghaladta (átszámítva) az ezer márkát. Hogy aztán rövidre rá ez tíz márkára apadjon. Ekkor vette kezdetét az általános népmozgalom: hol lehet vásárolni, lehetőleg olcsón, versenyt futva az inflációval, s milyen trükkök bevethetőek néhány százaléknyi spórolás reményében. A piac azóta rendeződött, a gondok viszont maradtak. S nem csak nálunk. Olvasom, hogy még az igazán fejlett országok polgárai is igyekeznek takarékoskodni, odafigyelnek például a víz- és áramhasználatra, a vásárláskor pedig már nem a hangzatos és presztízsértékű márkanév a lényeges, hanem az ár. Hovatovább nem csupán egy üzletláncban vásárolnak, hanem több hálózat kínálatát is áttanulmányozzák, az internetes honlapokat szintén. Kevesebbet utaznak, és csökkenőben mondjuk az éttermi vacsorák száma is. Akadnak persze, akik meglehetősen lazán viszonyulnak a megszorításokhoz. Például a spanyolok. Egy helyzetleírás szerint pénteken esténként továbbra is kocsmáról kocsmára járnak, mindenütt megisznak egy pohárral, csipegetnek hozzá valamit, s közben ugyan a válságról is vitatkoznak, de depressziónak nyoma sincs. A cikk szerzője szerint „se dühöt, se keserűséget, de még beletörődést sem érezni” (168 Óra). Ám bizonyos jelek mégis árulkodóak: Madrid üzleti negyedeiben vasárnap is nyitva tartanak a boltok, és jelentős hétvégi árkedvezményekkel csalogatják a vevőket. A megengedő, sziesztákkal tarkított munkaszokásokon a spanyolok egyelőre alig változtatnak, a fiatalok azonban érzékelik, hogy valami nincs rendjén, és sokan, különösen akik külföldre, például Németországba igyekeznének, nyíltan megmondják: szeretnének egy keményebb munkakultúrát elsajátítani. De mások is latolgatják a helyváltoztatást. Egy új felmérés szerint például minden ötödik magyar felnőtt külföldi munkavállalást tervez, a migrációs hajlandóság különösen a fiatalok körében magas. A statisztikai adatok egyébként azt láttatják, hogy Magyarországon a kivándorlási mutatók a korábbi mérsékletességi tendenciát felrúgva 2010 óta jelentős mértékben emelkedtek, jelenleg csúcsbeállítással. A célzott országok sorában továbbra is Ausztria, Németország és az Egyesült Királyság található előkelő helyen, akik viszont végleg elköltöznének, már nem maradnának a kontinensen. Ez utóbbiak nyilván szem előtt tartják, hogy Európában maga a válságkezelés is válságba került, ugyanakkor az állami nyugdíjak, a különféle segélyek és járadékok immár szinte elviselhetetlen terhet jelentenek. A közgazdászok persze ennél szakszerűbben fogalmaznak: „A válság által leginkább érintett európai országokban kialakult jóléti államra az a jellemző, hogy egymásba fonódik a társadalmi szolidaritást kifejező szociális gondoskodás, a szakszervezeti logika és az állam túlterjeszkedése által felhizlalt közszolgák rendies érdeke” (HVG). Valószínűvé válik így a többsebességes modell, miközben tudni való, hogy Északnyugat-Európának továbbra is szüksége van a termékeit felvevő Délkelet-Európára. Sok magyar azonban nem bízik ebben a szerkezeti átalakulásban, vagy nincs türelme kivárni, ezért máris Amerika vagy Ausztrália felé venné az irányt. S az sem vigasztalja őket, hogy Magyarország egyelőre kívül esik az eurózónán, így lenne esély a gazdaságpolitika szabadabb alakítására.
Európában tehát szinte mindenütt takarékoskodni kényszerülnek a polgárok. Egy területet kivéve. A felmérések azt mutatják, hogy a gyerekek érdekében vállalt kiadásokat nem faragják le. Azaz a szülők továbbra is fizetik a különféle tanulmányok és magánórák költségeit, még akkor is, ha az kifejezetten a személyes fogyasztás rovására történik. Az általános krízisben pedig ez a magatartás mindenképpen becsülendő. És átveendő.
