Rakovszky Zsuzsa Célia című regénye a biblikus eredettörténet huszonegyedik századi változata, amelyben szintén Ádám az „ősforrás”, az apa, azonban az önreprodukció, azaz a „teremtés” körülménye és jellege is más, mint a biblikus értelemben vett családalapításnak. Korunk Ádámának utóda baráti szívességből fogan, a férfi ugyanis „kisegíti” egyik hóbortos hölgyismerősét, aki modern nőként nem kíván kötöttséget, családi köteléket, és lombikprogram segítségével szeretne gyereket szülni. A kémcsöves beavatkozás révén világra jött kislány nem kovácsolhatja családdá biológiai szüleit, hisz azok korunk divatos életformáját, a szinglilétet kultiválják, és az elköteleződés helyett kapcsolatokból kapcsolatokba sodródnak, képtelenek gyökeret verni, s a hagyományos értelembe vett szülői hivatásnak megfelelni.
Ádám, a középkorú, léha értelmiségi, csak akkor szembesül az apai szereppel kapcsolatos gyermeki elvárásokkal, amikor húszéves lánya belecsöppen az életébe, és a világban saját helyét kereső, zaklatott nagylány készteti arra, hogy számba vegye saját szerepének jelentőségét a felelősségvállalás és a példamutatás tekintetében.
Mozaikcsalád tehát a Rakovszky-regény központi figuráinak triásza, melynek tagjai úgy léteznek egymás mellett, hogy alig ismerik egymást, alig figyelnek egymásra, és nem válhatnak egymás támaszaivá sem fizikai, sem pedig lelki értelemben. Az általuk képviselt családmodell épp a család hiányának, a családi értékek elsikkadásának, relativizálásának a szimbóluma.
Értelemszerűen nem egyedi eset azonban az övék, hisz az általuk alkotott mozaikcsalád csak leképeződése a regénybeli nagyvárosi társadalomnak. A társadalomnak, amelyben mindenki többszörösen elvált vagy örök egyedülálló, amelyben gangos bérházak körfolyosóin és hajdani polgári lakások avíttnak titulált antik bútorai között zajlik a sok tekintetben kisszerű élet, amelyben a társas kapcsolatok felszínesek, az anyagi jólét elérése és megtartása a legtöbb tevékenység célja, és amelyben a döntések többségét a célszerűség és praktikum befolyásolja, vonatkozzék az párkapcsolati kérdésekre, az idős szülőkhöz való viszonyulásra, munkavállalásra vagy például a halálra.
Ebben a közegben szinte senki sem találja a helyét, a többség leginkább csak hiányokat érzékel, és „makacs, megható erőszakossággal ragaszkodik hozzá, hogy az élet természetes alapállapota a boldogság, s ha valaki mégsem boldog, akkor ott valami hiba történt”. Márpedig itt senki sem boldog, és senki sem kapaszkodik erős gyökerekkel a létezésbe. Akár a virtuális részecskék: megszületnek, majd visszahanyatlanak a nemlétbe. A két végpont közötti pillanatokat nevezik életnek, de valójában fogalmuk sincs róla, hogyan tehetnék saját létezésüket fajsúlyosabbá, hogyan találjanak az életükhöz kapaszkodókat.
Épp e kapaszkodók nemléte a regény kulcsmotívuma. Azaz a nagybetűs hiány: önmagunk megismerésének hiánya, a társ hiánya, a figyelem és kötődés hiánya, az empátia hiánya, a felelősség hiánya s az otthoné is, amelyet karácsonyi képeslapok giccsharmóniájával azonosítanak a legtöbben, és ennélfogva képtelenek valóban kialakítani, megtalálni. Igaz, keresni is kevesen keresik, a regénybéli cselekményben például csak ez a bizonytalan, fiatal lány, aki úgy érzi, a szülei úgy rendelték őt meg, ahogy egy pizzát szokás, és akit olyan szabadelvűen nevelt az anyja, hogy nem szabott számára határokat és nem támasztott korlátokat. Csak ő, Célia az, aki környezete légüres teréből korlátok és szabályok közé, támpontok és fogózók közé vágyik, és folyamatos önkeresést, önvizsgálatot folytat. Valamiféle bizonyosságot keres arra, hogy létezik „valódi világ”. „Aha, világ… Vagy mondjuk talán úgy, kozmosz, a káosz ellentéte. Morális kozmosz, ellentétben a morális káosszal” – fogalmazza meg ekképp az általa tapasztalt legnagyobb hiányt, azaz a mai világ realitását. Ez pedig az emberi kapcsolatok felbomlásának, a hagyományos értékek elvesztésének a valósága, amelyben, jobb híján, egy virtuális világ hamis szerepei dominálnak, és a médiából sugárzott életvezetési minták alapján alakítják az emberek az életüket.
Rakovszky Zsuzsa Célia című műve tehát azon túl, hogy a nem létező családok regénye, elborzasztó valóságtükör, amelyből modern korunk emberi torzóira látni, akik nem együtt, hanem egymás mellett élnek, és nemcsak a körülöttük lévő világgal, hanem önmagukkal sincsenek tisztában. Szánalmat keltő, eleve kudarcra ítélt figurák, és ismeretlenül is ismerősek. Talán éppen e vélt személyes érintettség okán képes elemi erővel hatni olvasójára e regény, amely olyan kegyetlenül őszinte, hogy a szerencsés kimenetelnek még a lehetőségét sem helyezi kilátásba.
