2014-ben jelent meg Várady Tibor Zoknik a csilláron, életek hajszálon című dokumentumpróza-kötete. A Történetek az irattárból alcímet viselő kötet a szerző nagyapja, Várady Imre és apja, Várady József hagyatékának egy részletét dolgozza fel. Mind az apa, mind a nagyapa ügyvédként tevékenykedett, és a fennmaradt dokumentumok, jegyzőkönyvek remek alapanyagot biztosítanak a múlt egy szeletkéjének megismeréséhez. A kötet szerb és német nyelven is megjelent.
A hagyaték feldolgozása azonban nem ért véget az említett kötettel. Ennek bizonyítéka az idén megjelent Libatoll és történelem című kötet, amely amannak szerves folytatása. Várady Tibor tovább kutatja a hagyatékot, és ennek segítségével próbál elkalauzolni bennünket Nagybecskerek/Petrovgrad/Zrenjanin múltjába, Vajdaság, a vajdasági magyarság olyan korszakaiba, amelyek mára teljesen eltűnni látszanak, és amelyek mára az egzotikum hangján szólalnak meg. A történetek több mint öt évtizedet ölelnek fel, ám a szerző kommentárjainak köszönhetően a jelen kor is megjelenik, például egy-egy épület esetében megemlékezik annak jelenlegi állapotáról, ugyanakkor a jelenlegi világpolitikai események is említésre kerülnek, bizonyítva, hogy időtől és tértől függetlenül minden mindennel összefügg.
A kötet első ciklusa a Sorsváltások mindennapjai – Itt, nálunk címet viseli. Már a cím is árulkodó, hisz a huszadik század valóban sorsváltások sorozatát hozta nemcsak Nagybecskerek, hanem egész Vajdaság esetében. És bizony ezen sorsváltások közben, mintegy ezek árnyékában az egyszerű hétköznapi emberek élték, megtanulták élni mindennapjaikat. Igyekeztek lépést tartani az eseményekkel, igyekeztek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, és igyekeztek minél többet kihozni az adott szituációból. A ciklus első nagyobb egysége a Messinger, magánalapítású oktatási intézménynek állít emléket. Az iskola ma is áll és működik – Sonja Marinković Általános Iskola néven. Amellett, hogy megismerjük az iskola történetét, és a hozzá kapcsolódó jogi hercehurcákat, olvashatunk a szerző hozzá köthető élményeiről is. Már ez az egység sokat elmond Nagybecskerekről, és valójában egész Vajdaságról, a rendszerváltozások hatásairól, következményeiről és magáról a népről, a tanárokról, a diákokról, akik, mint ahogyan arra korábban már utaltam, megpróbálnak normálisan élni.
A kötet második ciklusa igazi csemege, egy olyan világba kalauzol bennünket, amely mára teljesen eltűnt. A párbajok vagy a korszellemet megidézve, duellumok XIX. századvégi és XX. század eleji nagybecskereki történelmének epizódjai egy vadregényes, romantikus világszemléletet örökítenek meg. Ebben a világban az első helyen a becsület állt, és ennek megőrzése érdekében akár ölni is képesek voltak eleink. Egy véletlenül elejtett rosszindulatú mondat, egy rosszul időzített tréfa, vagy egy hölgyre tett megjegyzés vért követelt – és mindig akadt olyan, aki hajlandó volt eleget tenni a követelésnek. Persze, ami hangsúlyos a műben, az a párbajok jogi háttere, a szabályok, a párbajsegédek feladatai, és valójában a vérontás elkerülése érdekében tett lépések – hisz a romantika fokozatosan tűnt el a mindennapokból, ezáltal a becsület sem volt már olyan fontos, és miután a heveskedők hideg fejjel átgondolták a történteket, rájöttek, hogy talán mégsem kellene vért ontani/adni.
Az úgynevezett kisemberek mindennapjai legérzékletesebben a harmadik ciklusban jelennek meg. Ennek címe „Ha érteném, nem lenne élet”, és olvashatunk benne egy összecsapott válóperről, második világháborús libatollbusinessről, és az ezzel szorosan összefüggő határtagadásról, az első ötéves terv éveiből származó gazdasággal kapcsolatos perekről, köztük egy a nép érdekeivel ellentétes borjúvágásról. A helyszín nemcsak Nagybecskerek, a történetek több kisebb bánáti településre kiterjednek, többek között a mára szinte teljesen eltűnt Mollyfalvára is.
Várady Tibor, mint már utaltunk is rá, a jelen műben is folyamatosan kommentálja az eseményeket, megmagyaráz bizonyos, a laikusok számára ismeretlen dolgokat, ugyanakkor sokszor elkalandozik, és a mű ezen részei a személyes emlékek kavalkádjává válnak. Mindez kizökkentheti az olvasót, és bizonyos helyzetekben elvonja a figyelmét a fontos(abb) dolgokról. A szerző folyamatos kiszólásai, amelyek minden valószínűség szerint azt hivatottak elérni, hogy az olvasó minél jobban megismerje az adott jelenség körülményeit, néha feleslegesnek tűnnek, és valójában nem adnak hozzá az amúgy is izgalmas kis történetekhez, a mi történeteinkhez.
