Hátizsák, alma, keksz, kenyér, víz – ennyi épp elég egy kiránduláshoz. Előttünk az ösvény, amelyen az öregtóig juthatunk. Hosszú és kanyargós az út, de a kaptatók után meg lehet pihenni, falatozni, néhány kortyot inni, s erőt gyűjteni az újabb szakaszhoz. Indulás és érkezés között éles fény és árnyék kísér bennünket, még sincs okunk aggódni, hisz a vezetőnk Háy János, aki kimondottan e túrára írott verseivel szórakoztat közben, kitöltve az időt, hogy ne kelljen gondolkodnunk. Miféle út lesz ez? Képzeletbeli. A költemények, akár egy időutazáson, vezetnek bennünket. Az emberi élet egy-egy fontos szakaszát dolgozzák fel: szerelemről, öregedésről, megpihenésről szólnak. A megérkezésről is, talán, de ne siessünk ennyire előre. Az indulásnál tartunk ugyanis éppen.
Háy János Az öregtó felé című verseskötete sajátos zarándokút. A beszélő zarándokútja, és az olvasóé is, akivel, a nyitó vers tanúsága szerint, a költő azonosítja magát. Rólunk ír, pontosabban az esendőségről, amilyenek mindannyian vagyunk. Velünk indul hát, ciklusról ciklusra vezet bennünket, egy távoli cél felé, s az utazásunkban csupán két dolog biztos: az út és az idő. Az út, amely eleve adott, csak végig kell ballagni rajta, az idő pedig… nos, az idő magabiztosan jár, akár egy svájci óra, és soha nem téved. Legfeljebb néha „megjelenik, akár egy (...) rendőr, és ráborul a napjainkra”.
Otthonos ez így, hisz magabiztosan mozoghatunk időben és térben, mintha nem lenne a mindenségnek pereme és széle, és nem csak magunkat látnánk közben, pedig ebben rejlik a szabadságunk. Hogy a másikra ne, csak magunkra figyelni. Figyelni a világ működését, feladatokra és kényszerre összpontosítani, és arra is, hogy semmit ne érezzünk. Hazudhatunk is, magunknak, másnak, közben pedig csak fakul a szemünk, és már alig látszódunk a rossz fényben.
Az úton levés néha útvesztés, néha útban levés, közben pedig békésen kopik ki az emberből az élet. Az élet, amelyről „azt hitted, különös lesz, / legalább azért, mert épp te éled, de már látod, ezer éve megszabták neked a normát. Iskola, család, gyerek, lakás, / néhány kölcsönből / kielégíthető vágy. Járt úton haladsz töretlen, / hiába unod már, nincs más: / futhatod tovább / a legrosszabb formád.” Legrosszabb forma? Bizony. Hisz az ember kezdetben a saját életének kiteljesedési lehetőségeiben hisz, az idő számára önkéntelenül is perspektívát mutat, később pedig, az évek múlásával, egyre inkább látszik ennek a perspektívának a tarthatatlansága. Ez a törés pillanata. Amikortól nyilvánvalóvá válik, hogy nem csak mások forgácsolódnak el, és hogy „semmi nem függeszti fel / hogy elmúltak az évek,” és az élet „attól volt más, / hogy épp a tiéd lett”. Ez az állapot a dermedtség állapota. Az önmagunkkal való szembesülésé. Amikor „úgy kelsz fel, hogy tudod, / semmit nem tehetsz magadtól. / Idegen akaratok löknek ide-oda, / idegen célok között hányódsz. / Nem emlékszel, ki vagy, és / mit kéne, ha volnál, tenned. / Idegen erők működnek benned”, és leginkább úgy érzed, hogy „keserű gyógyszer / lettél magadnak, / egy életre halálos méreg”.
Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér – mondja József Attila a Reménytelenül című versében, majd hozzáteszi, hogy ott majd szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. Ez a reménytelenség, ez a hol szelíd, hol dühös beletörődés és önfeladás világlik ki a Háy-versekből is, csak ami József Attilánál a síkság, az Háynál az a bizonyos öregtó. A végpont, ahová az út végén eljuthatunk. S ahol számot vethetünk az életünkkel, önmagunkkal. Azzal a széttartó, maroknyi porral, amely már „nem ingere se szemnek, se szájnak”, rom, „árnyéka egy valahai fának”. „Hiába vagy már csak / önmagad emléke, te loholsz a részeid után, / s fáradtan zuhansz a székre, / amikor a szívedet végre / beérted” – mondja, miközben az utat verseivel kövezi ki.
Testes, megmunkált kőversek ezek, s ahogy vezetik a lépteinket, haladunk a kurták, a kivonatoltak felé, amelyek olyan létmegfigyeléseket sűrítenek össze, hogy a növényi létig redukálják az embert. Az embert, akinek a „testébe csak hálni jár a lélek, s ha van kedve, csak akkor rak benne fészket”, és „nem felelős már / se lélekért, se testért, / sarokba bújik, / évelő növény”. Háy többnyire ezt a létállapotot vizsgálja, felsorakoztatja a test és lélek öregedésének minden kellemetlen tünetét, végül azonban váratlan megállapítást tesz. Arra jut ugyanis, hogy az ember, akiben képes ajtót nyitni egy régi emlék, valójában szép. Igen, szép, hisz „olyan a test, / hogy mégis / csak benne volt / a föld, a nap / és az ég is” – mondja. Ez a kiolthatatlan szikra, ez a nyalábnyi fény, ezek a távlatok tesznek bennünket azzá, amik vagyunk. Utassá, vándorrá, örök megújulóvá és örök visszatérővé. Háy János alkotásai is ezt a létesszenciát mentik át a költészet terepére. Az öregtó felé nem más, mint egy tökéletes nap, egy út, néhány pillanat és indulat lenyomata, miközben az idő a maga tempójában telik, és koptat el versenként mindannyiunkat.
