A vajdasági magyar líra történetének taglalásakor Koncz István neve megkerülhetetlennek tűnik, a legnagyobbak hódolnak előtte, beszélnek róla a legnagyobb tisztelettel, tartják mesterüknek, vagy ami még ennél is több, barátjuknak. Sorait hídnak érezzük az elmúlt, a meghaladott, az új, az aktuális, sőt a még meg sem született, a jövő lírája között, fölött.
Az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában az elmúlt néhány évben fontos szerzők fontos összegző kötetei jelentek meg. Gondoljunk csak a Danyi Magdolni lírai munkásságát bemutató Enyhület és felröppenés című kötetre, amely már címében is rokonítható az ezen írás keretén belül tárgyalandó kötettel, vagy éppen a Domonkos István összegyűjtött műveit tartalmazó Allegró bajbajó című vaskos kiadványra, vagy éppen Böndör Pál Finisére. Ebbe a sorba illeszkedik Koncz Csend és lázadás című válogatott verseket tartalmazó kötete.
Hat ciklusban harmincnyolc vers. Virág Ibolya válogatásában. Orcsik Roland értő utószavával. Sagmeister Laura alkotásaival, amelyek nem illusztrálnak, hanem továbbgondolnak, hozzáadnak, újraértelmeznek.
A táj. A Magyarkanizsát, a csend városát környező táj, egy titkokkal övezett világ, amelynek parányi alkotóelemei folyamatosan elszöknek a megismerés elől, az egyszeri halandó előtt csak a felszínüket mutatják meg. Ekkor jön a képbe e költészet, amely tekintetünket betereli a színfalak mögé, alá, és egy varázslatos természeti világot tár elénk. A Tisza ragyog, csillog, hullámzik, fodrozódik, és ki tudja milyen módon ad életjelet, körülötte tiszavirágok, bogarak, pillangók, legyek, szúnyogok röpködnek, zúgnak, játszanak, és adnak magukról ki tudja hányféle módon életjelet, és ugyanott jegenyék, nyárfák, füzek meredeznek, bólogatnak, madarak röpködnek, gyíkok futkosnak. Mintha minden rendben lenne. A természetben minden rendben. Idill. És akkor megjelenik a színpadon az ember, és minden elcsendesedik egy pillanatra. Háború lesz. Kívül és belül is. Fegyverek, füst, bál, dáridó, móka. Magány és zsivaj.
Az égitestek.
Az idő.
A napszakok. A reggel. Az este. Majd mindez felborul.
Az évszakok. Körbe-körbe. A kikeletből a pusztulásba, a pusztulásból a kikeletbe. Megállíthatatlanul. A színskála számtalan árnyalatában.
Róma. A bűn városa, a barbár hordákkal viaskodó nagyhatalom. Máglya, őrület.
A vers. Mi volt előbb, a vers vagy a költő? Ki győz le kit? Ki uralja a másikat? Ki irányít? Ki parancsol? Törjünk ki a szó fogságából, és adjuk meg magunkat a versnek. Hódoljunk be neki, higgyük el, amit hazudik. De ne éljük túl, haljunk meg vele, a nyomában kúszva leheljük ki lelkünket. Adjuk meg magunkat a felsőbb hatalomnak. Birkózzunk a verssel, mint Koncz István, és ne akarjuk legyőzni, pont mint Koncz István.
A bölcselet. Merjük kimondani a nagy igazságokat. Ha csetlünk is és botlunk is, higgyük el, hogy látunk, hogy a megismerés szele minket is elérhet, és hogy ez a megismerés közölhető, átadható mindenkinek. A vers legyen a csomagolás, a vers legyen a hordozó anyag, a bölcsesség súlya alatt meggörnyedő váll.
A megszólítottak. Domonkos István. Sziveri János. Bori Imre. Gál László. Tin Ujević. Néró. Berzsenyi. És Kurina Lajos kanizsai magyar cigányprímás.
És a CSEND. Mindenek fölött. Mindenek mellett. Uralja a tájat. Uralja a verset. Uralja a harcot. Uralja a lázadást.
