Az Égéstermék egy közép-kelet-európai levegőjű könyv, nyilatkozta legújabb regényéről Potozky László, aki írói motivációját akként határozta meg kötete kapcsán, hogy egy közép-európai történetet szeretett volna megírni közép-európai hőssel. Ehhez, elmondása szerint, tanulmányozta a térségben az elmúlt évtizedekben zajló forradalmi történéseket, különös tekintettel az ukrajnai eseményekre, s a leszűrt tapasztalatok alapján kidolgozta a mindenkori forradalom természetrajzát.
Az Égéstermék, amely disztópiaként is felfogható, egy fiktív fővárosba kalauzol. A helyszín ismerős lehet, hiszen magán viseli a kelet-európai fővárosok jellegzetességeit és mentalitását, s a szereplői a térségre jellemző archetípusok – becenéven említett, vagy névtelen figurák, akiknek nem a kilétük a lényeges, hanem mindaz, amit képviselnek. Munkanélküli, esetleg minimálbérért tengődő, céltalan fiatalok, külföldi ösztöndíjakra pályázó egyetemisták, különböző rendű és rangú politikusok, akik a helyezkedéshez értenek leginkább, valamint a megfáradt és kiábrándult közép- és idős korosztály, állampolgárok, akiken már így vagy úgy – akár több alkalommal is – átgázolt a történelem.
Körülöttük sűrűsödnek be az események, amelyek egy egyetemista tüntetéssel kezdődtek, csakhogy az időközben átalakul valami egészen mássá, de nézzük sorjában.
A főhős-narrátor egy átlagos, huszonnyolc éves srác, aki félbehagyta egyetemi tanulmányait, s egy futárcégnél vállal állást, minimálbérért, feketén. Ápolónő édesanyjával és rohamrendőrként dolgozó öccsével él egy lakótelepi kis lakásban, anyagi lehetőségei és egzisztenciális kilátásai korlátozottak. Dédelgetett álma, hogy városnéző túrákat vezessen: konspirált lakások, lottóházak, eltüntetett szobrok nyomában, hisz megítélése szerint az ilyesmire vevők a turisták, de ennek megvalósítását motiváció hiányában mindig elodázza. A közélet és a politika nem érdekli, mígnem megismerkedik a bölcsészhallgató Nikkával, aki szívesen jár tüntetésekre, hisz megítélése szerint „ott kell lenni, ahol az élet zajlik”. A főhős újdonsült barátnője révén vesz részt egy éppen zajló egyetemista tüntetésen, és szintén a lány hatására keveredik bele az egyre inkább eldurvuló eseményekbe. A békés tüntetés ugyanis lassan forradalommá válik, majd úgynevezett posztpolitikus népfelkeléssé, hiszen az elveikért és különböző eszmékért térre vonuló egyetemista szakkolégisták mellé az első rendvédelmi túlkapást követően özönleni kezdenek a szélsőséges csoportosulások. Neonácik, nacionalisták, különböző paramilitáris szervezetek, s úgy általában, az unatkozó léhűtők, „akik nem valamiért vannak ott, hanem minden ellen”, s mivel nincs ahol levezessék, ezért „kiviszik a térre a tesztoszterontúltengésüket”. Fegyverkeznek is, lefűrészelt söprűnyéllel, széklábbal, korlátdarabbal, biciklilánccal, kaviccsal tömött zoknival, csúzlival, hajlított szegekkel a kézben állnak a barikádokra, szívják az égő gumiabroncsok füstjét, és járdapiskótával, azaz felszedett kockakővel hajigálják az ellenük kivezényelt rendvédelmi alakulatokat. Vérre menő utcai harcok alakulnak ki a forradalmi téren és környékén, az események halálos áldozatokat is követelnek, akiket a média pillanatok alatt mártírként „híresít el”, hisz a röpködő drónoknak köszönhetően mindenről és mindenkiről felvételek készülnek, s az eseményekről tucatszám jelennek meg bejátszások a videómegosztó portálokon. Minden pillanatában dokumentált eseménysor tehát ez a forradalom, amely, úgy tűnik, mintha forgatókönyv szerint alakulna, és minden résztvevő és érintett szeretné lefölözni belőle a maga hasznát. Leginkább az ellenzéki politikusok profitálnának, lesik, hogy az események alakulása hogyan fordítható a saját hasznukra a kormányzópárt ellenében; a szélsőséges csoportosulások katonásdit játszhatnak, és a harcok örve alatt sápot szednek a boltok tulajdonosaitól, akiknek üzlete elé barikádot raknak, majd pénzt kérnek érte, hogy elbontsák onnan; a média nézettségnövelő lehetőséget lát az eseményekben, s híradásaival szítja az indulatokat; a forradalom ideológiai vezetője, Kagim pedig saját pecsenyéjét sütögeti, hatalmi pozícióra vágyik kollégiumi társainak lelkesedését és támogatását kihasználva.
Olvasóként több perspektívából is betekintést nyerünk az eseményekbe, ugyanis Potozky több irányból közelít a történtekhez. Elsősorban a narrátor-főhős szempontjából, aki véletlenül keveredik a tüntetésbe, majd a harcos légió tagja lesz, de bármiféle meggyőződés híján a hátsó sorból, szinte kívülállóként figyeli, ahogy légiós-társai „működtetik a forradalmat”. Ő a külsős, aki szinte a végén ijed meg attól, hogy bár „belepasszírozódott” a forradalomba, még egy története se lesz, amit elmesélhetne. Nikka, az egyetemisták elveit képviselő barátnője épp az ellentéte, elszánt, elkötelezett, harcias, aktív forradalmár, aki vélt igazságtalanságok ellen küzd (a biztos háttérből), és megnyilvánulásai gyakran póznak tűnnek, egy ponton kiábrándulva ki is lép az eseményekből. A főhős öccse, a gyorsreagálású rendőr, a barikádok másik oldalán harcol az államrendet védve, nap mint nap vásárra viszi a bőrét, és a szemében a tüntetők csupán siserehad, akiket meg kell rendszabályozni. Az édesanyjuk, a középkorú, magányos ápolónő, aki munkahelyi kötelességből, felsőbb utasításra vesz részt egy ellentüntetésen, szíve szerint is a kormánypárthoz húz, s a forradalomban anyagi lehetőséget lát, hogy talán majd tisztességes honoráriumot kap a benne való részvételért a fia. S a szélsőséges csoportosulások szemszögéből is láthatjuk az eseményeket, akik a tettek emberei, véleményük szerint „a barikádon nincs divatja az elméletnek”, bár úgy vélik, hogy „minden játék a 21. században, amihez pajzs kell és bot, mert ha mególmosodik a levegő, jobb eldobni mindent (...), és menekülni”. Számukra a forradalom nem más, mint pár harcos hét és sok üres óra, hisz szerintük „a forradalommal az a baj, hogy unalmas. Végtelenül sok benne az ácsorgás, a semmittevés, az emberek kínlódnak, azt se tudják, mit csináljanak. Ez legjobban a barikádokon látszik, megállás nélkül pakolják őket, folyton vastagodnak”.
Ezt a mozgalmas sokféleséget Potozky László pontos megfigyelésekből és lendületes akciójelenetekből építkezve mutatja be, a szöveg erőssége a leírások tömörsége és kifejezőereje, valamint a kidolgozott karakterek, akik az események során nem válnak – nem válhatnak – valódi hősökké, hisz a forradalom napról napra változik, amelyben biztos támpontok és értékek nélkül csak sodródni lehetséges, ez pedig nem kedvez a hőssé válásnak. A filmszerűen pergő eseményeknek legfeljebb haszonélvezői és kárvallottjai lehetnek, akiknek a zajok elcsitultával és a füst eloszlása után csak a kiábrándultság és a csömör marad, s a keserű felismerés, hogy történjék bármi is, a világ halad a maga útján, a történelem ismétli önmagát, legfeljebb a szereplők neve és kiléte változik.
