Az ember időnként összegez. Számot vet azzal, hogy honnan indult és hol tart éppen. Levonja a következtetéseket, hogy mit csinált jól-rosszul, mit rontott el, esetleg mit lehetne másképp, máshogyan. Ebben a számvetésben benne a kiindulási pont, benne a jelen állapot, és benne a jövő is. Az emberi tudat csak az idő folyamatában képes értelmezni önmagát, és a múlthoz, illetve egy elképzelt, majdani időbeliséghez viszonyítja a mindenkori jelent. Folyamatban gondolkodunk, ok-okozati összefüggésekkel, az időbeli változásokat lineáris mozgás mentén képzeljük el, így az életünket a születés és a halál közti történésként értelmezzük, amelynek van kezdete, közepe és végpontja. Az életünk e pontok között zajló eseménysor, s szeretnénk hinni, hogy kihatással vagyunk az alakulására, és ha „helyén kezeljük” a mögöttünk hagyott eseményeket, levonjuk belőlük a megfelelő tanulságokat, akkor az előttünk álló „út” is az elképzeléseink, vágyaink szerint alakul majd. Ehhez azonban szükségünk van számvetésre, mikor is önmagunk szupervízoraként értelmezünk, méricskélünk, viszonyítunk, és sokszor nemcsak átgondoljuk, hanem át is értékeljük addigi tapasztalatainkat, elképzeléseinket és céljainkat. Hogy ki mikor összegez, egyéntől függ, de vannak olyan életszakaszok, amikor természetszerű az erre való késztetés.
Grecsó Krisztián Harminc év napsütés című novelláskötetében az érett férfikorba lépőkre, azaz a negyvenesekre jellemző számvetéssel vizsgálja felül a múltját: gyerekkori emlékeit, a tinédzserkor emlékezetes pillanatait, a fiatal felnőttkor buktatóit, az önállósodás nehézségeit, az első szerelmet, a csalódásokat, s úgy egyáltalán mindazt, amit a felnőtté válás során megtapasztalt. Kötetének elbeszélő hőse a korábbi írásaiból már ismert Daru, a kis faluból származó, majd tanulmányai után a magyar fővárosban letelepedő srác, aki „bevallottan” a szerző alteregója. Daru történetei családtörténetté, egyben településtörténetté állnak össze, s akár egy kirakós darabjai, illeszkednek egymáshoz, kiegészítik egymást. Kirajzolódik bennük az utóbbi évtizedek magyar falvainak képe, jellegzetes falusi figurákkal, sorsokkal, életkilátásokkal és jellemző életfelfogással, valamint ugyanazon időszak városi létformája, a kollégistává lett fiatal életszemlélete, aki immár az otthoni környezettől eltávolodva, némiképp kívülállóként szemléli a közeget, ahonnan származik, és fedezi fel a számára eddig ismeretlen és idegen urbánus környezetet, amelyhez idomulna. Elhagyja tájszólását, követi a maga körül tapasztalt viselkedésmintákat, asszimilálódni próbál, mígnem szembesül vele, hogy immár egyik „világhoz” sem tartozik egészen, és soha nem válhat tősgyökeres nagyvárosivá, ugyanakkor a falusi közegből kiszakadt már annyira, hogy ha haza is látogat, legfeljebb vendégnek érezheti magát. E kétlakiságnak köszönhetően azonban a szerző meg tudja tartani a szükséges távolságot mindkét „otthona” felé ahhoz, hogy tárgyilagoson szemlélhesse és ábrázolhassa őket, s hitelesnek tűnik az elbeszélői hang, Daru hangja, meséljen akár falusi vagy városi, gyerekkori vagy későbbi élményeiről. A felnőtt férfi higgadtsága, belátása, tapasztalatai tükrében a kisprózák jóval többek nosztalgikus visszaemlékezéseknél, hisz az elbeszélő úgy illeszti őket saját élettörténetébe, hogy teljes világot épít fel általuk. A Grecsó-novellák egyik erőssége ez a „környezeti látlelet”-jelleg, a másik erőssége viszont az, hogy többségük családtörténeti kontextusban teljesedik ki igazán. Daru ugyanis nemcsak a saját történetét meséli el, hanem visszautazik az időben, a nagyszülei fiatalságának korába, ezáltal kitágítva novelláinak terét, és érzékeltetve, hogy jómaga is valami folytonosságnak, ha úgy tetszik: egy közös családsorsnak a része, a részese. A Márton nagypapa után hagyatékban maradt naplóbejegyzéseket tanulmányozva szembesül Daru talán először mindezzel, s az orosz fogságot megjárt nagyapa életszemlélete segít neki abban, hogy saját sorsa alakulását is több nézőpontból tudja megítélni.
„Amikor meghalt a nagyapám, anyám után én is végigolvastam az összes füzetet. Harminc év napsütése, átlaghőmérséklete, felhőátvonulása. Minden nap időjárása gondosan lejegyezve. Rajzolt, dőlt betűkkel írva, milyen színű volt az ég. Olyan volt, mint egy gyönyörű, felemelő és végtelen mantra. Akárha egy csendes kalendáriumot találtam volna az életünkről, amelyben – nem kell az a hízott egó – mi nem vagyunk benne. Csak az eső szemerkél halkan, megáldva a Rozgonyi utcai kert minden titkát” – meséli Daru a nagyapai „hagyaték” kapcsán, és talán ekkor érik meg benne az elhatározás, hogy ő maga is létrehozzon egy saját családi kalendáriumot, mintegy ellenpontjaként vagy kiegészítéseként a nagyapai füzeteknek, amelyekből kimaradt minden családtag, minden közös emlék, és csak az időjárási változásokon kísérhető figyelemmel az idő múlása. Grecsó tehát kisprózákba foglalta a múltat, a számára fontos embereket, eseményeket, köztük Juszti mama történetét is, amiből kiderül, hogy a nagymama is – unokájához hasonlóan – írt már fiatal kora óta, de a környezete, családi körülményei nem tették lehetővé, hogy ezt nyíltan felvállalja. Csak az unoka első kötetének megjelenésekor keresi elő e titkos irodalmi gyűjtemény fennmaradt darabjait, és sírva nyugtázza, hogy mégsem volt hiábavaló és oktalan az írás, és „talán egy másik világban, másik életben, ha nem törvénytelenül születik, nem nő és nem paraszt, használhatta volna”. Ez a nagyanyai oldalról örökölt írói talentum és a nagyapai életszemlélet Daru legértékesebb „hozománya”. Mindkettő segíti őt abban, hogy meghatározza önmagát, és megtalálja saját helyét családjuk történetének sodrásában.
