Kislányként találkoztam először Németh Istvánnal, pontosabban nem személyesen vele, hanem Mogyorófavirág című novelláskötetével, amiről olvasás közben úgy éreztem, hogy a mi utcánkról, környékünkről, falunkról szólnak a benne található történetek, és a szereplők alakja is furcsán ismerős volt, akár ha környezetem jellegzetes figuráit írta volna meg a szerző. Innentől kezdve tudatosan kerestem a könyvtárban Németh István könyveit, és bár a zömében borongós hangulatú írások elütöttek a gyerekkönyvek világától, szívesen olvastam őket, annak ellenére is, hogy felzaklattak. Az egyik történetben például a főhős, Bacsó György, szinte félholtra vesszőzte a saját lovát, amiért az képtelen volt kirántani a megpakolt szekeret a derékig érő sárból, s máig is emlékszem a rettenetre, ami gyerekként elfogott ilyen gonoszságról és emberi aljasságról olvasva. Bacsó György számomra az állatkínzás jelképévé vált, és sokáig állatvédő szerettem volna lenni, hogy az efféle bántódástól megvédhessem az állatokat. Csak jóval később, évek múlva értettem meg annak a novellának a mondanivalóját, a Bacsó György-féle kisemberek tragédiáját: hogy létezik a nyomornak, a kiszolgáltatottságnak és tehetetlenségnek olyan foka, ami a legrosszabbat hozza ki az emberből, s hogy abban a történetben nemcsak a ló, hanem a gazdája is áldozat.
Németh István legújabb, Jusztika című kötetébe is bekerült az említett novella, huszonkilenc másik mellett. A novelláskötet ugyanis válogatás az író több évtizedes munkásságának irodalmi terméséből. Mák Ferencnek, aki a válogatást végezte, nem lehetett könnyű dolga, hiszen gazdag és sokrétű írói életműből kellett olyan ízelítőt nyújtania, ami átfogó, ugyanakkor teljes egészet alkot. Az értő és körültekintő válogató munka eredménye egy reprezentatív kiadvány lett, benne olyan novellákkal, amik igazolják Németh István elbeszélői zsenialitását. Felelevenedik ezekben a történetekben az ötvenes évektől a kétezres évekig terjedő időszak vajdasági létének többféle vetülete: a falusi lét nehézségei, városi életképek, a politikának a kisemberre gyakorolt hatása, a nincstelenség, a reményvesztettség, a küszködés, a magány, ugyanakkor a szépség is, a szülőföld megtartó ereje, a „helyi színek és ízek”, mindaz, aminek esszenciáját magunkba szívjuk az anyatejjel, és ismerős marad számunkra, bárhol is járjunk.
„A novella olyan irodalmi műfaj, amiben minden szónak a helyén kell lennie, hogy bölcsen fejezzük ki magunkat” – olvasható e Németh István-idézet jelen kötetének fülszövegében, s a könyv egésze bizonyíték arra, hogy ő nemcsak vallja ezt, hanem eszerint is alkot. Írásaiban domináljanak bár pergő dialógusok, lírai hangvétel, vallomásosság, vagy bármi egyéb, mindig minden egyes szó a helyén van, gördülékeny a történetvezetés, és a szöveg magával ragadja olvasóját. Még akkor is így van ez, ha egy-egy írásban nem történik semmi különös – teszem azt, egy néni gyalogol át mindössze a történeten, ebben a gyaloglásban mégis benne van egy egész korszak, benne egy falu, benne egy életút és egy életérzés. Németh István elbeszélői figyelme kiterjed a legapróbb részletre is, és olyképpen mesél el egy mikrotörténetet, hogy abból kiviláglik: jó ismeri az ábrázolni kívánt világot, annak minden részletét, és képes a lényeg megragadására. Nemcsak szemlélőként, hanem szenzibilis narrátorként, helyenként szereplőként is benne van ő maga is a történeteiben, így az ő szavaival olvassuk, az ő szemszögéből „látjuk” mindazt, amit papírra vetett. Az egyszerű kisemberek történetei mellett így kerekedik ki az írói életút is, az általa Tündérlaknak nevezett szülőfalujából a nagyvárosba költözés, majd az újbóli visszatérés, a személyes emlékek, anekdoták, s így fogalmazódik meg a féltés is, a sokat látott és tapasztalt íróember aggodalma, amivel feltérképezi, számba veszi mindazt, amit a számára ismerős és kedves világból megőriztek, átalakítottak vagy eltüntettek az évek, és így válik minden története sajátos imává, amibe a szülőhelyét mentené át, óvná, védené.
Természetesen nemcsak Tündérlakot ábrázolja Németh István hitelesen, hiszen újságírói munkássága folytán évtizedekig járta a vidéket, és amit látott, tapasztalt, történetekbe öntötte. Ezekben az írásokban a valóságmag mellett benne van a szépíró elbeszélői sokoldalúsága is, és talán épp ettől a kettősségtől oly jellegzetesek, ízesek és magával ragadóak a történetek, hogy sokunk számára nyilvánvalóvá teszik: aligha van az itteni embereknek és sorsoknak Németh Istvánnál jobb ismerője, és aligha van ennek a poros és szomorkás, mégis megkapó vajdasági tájnak nálánál elkötelezettebb krónikása.
