Iancu Laura író, költő, néprajzkutató a moldvai Magyarfaluban született, s még szinte gyermek volt, amikor szülőföldjét hátrahagyva Magyarországra települt át. Szándékosan kerültem a „költözött” kifejezést, ugyanis Laura szerint minden ember életében csak egy „valódi költözés” van, és arra az egyszeri eseményre való a „költözés” szó, addig pedig csak a tárgyainkat kísérgetjük-cserélgetjük, és mindössze a körülményeink területén történik mozgás, az ember a régi marad. Laura tehát tizenévesen települt át Magyarországra, de „választott otthonában” sem szűnt meg magyarfalusinak lenni, figyelmét szülőhelyére, a „leggyöngédebb fészekre” összpontosítva, ahonnét, úgy tartja, hogy egy erős szél még azelőtt kifújta, mielőtt megtanulhatott volna repülni, s az esésekből felállni.
Ez a világbavetettség-érzés Iancu Laura esetében idegenségérzettel párosul, s alapjaiban határozza meg irodalmi megnyilvánulásait. Talán a „kettős idegenség” lenne a legtalálóbb kifejezés, ami, olvasatom szerint, a verseiben és publicisztikájában is hangsúlyos, ugyanis a sorok között mindig ott húzódik a sehová sem tartozás rettenete. Csángóként kisebbségben élni a románok s a magyarok között is – ez a létállapot olyasféle lelki és identitásbeli súlytalanság velejárója, ami természetszerűleg gyökértelenséggel párosul. Hiszen hogyan lehetne gyökeret ereszteni ott, ahol az ember nem érzi magát biztonságban, otthonosan? Amikor mindennap szembesülnie kell a kérdésekkel: ki is vagyok, honnan jövök, hová tartok, hová tartozom valójában… Ráadásul a hátrahagyott közeg törvényszerűen összezárul az eltávolodó mögött, az új közegbe pedig soha nem képes belesimulni az újonnan érkezett, hiszen a múlt és a magunkkal hozott szellemi értékek nem engedik a végleges elszakadást, így a teljes újrakezdést sem. Marad tehát a testi és lelki ingázás két lakhely, két otthon, két haza között, hiszen ahogy Laura mondja: „ott van a hazám, ahol én vagyok”.
Vélhetőleg erre a „költözőmadár-létérzésre” reflektálhat Iancu Laura legutóbbi kötetének címe: Gerlice. A Keresztyén bibliai lexikon szerint a gerle olyan költöző madár, amely ismeri a maga idejét. Egy tiszta teremtmény. A Zsoltárok könyve pedig az Istennel való meghitt kapcsolatára utal. Keresve sem lehetett volna hát találni ennél helyénvalóbb kötetcímet, ugyanis ez a szimbólumként is értelmezhető kifejezés Iancu Laura egész valójára, magatartására, minden megnyilvánulására vonatkozik. A halk szavú, finom és „libbenékeny” hölgy ugyanis valóban gerlicei szelídséggel és hűséggel rója köreit, vissza-visszatérve kedvelt helyeihez, műfajaihoz, témáihoz. Szólaljon meg versben, vagy mint e legutóbbi kötete esetében: lírai vallomásokban, rövidprózákban, leginkább kötődéseiről, viszonyulásairól ejt szót, az irodalomhoz és a könyvekhez, a hithez és az istenképhez, a szülőföldhöz és az otthonhoz, az érteni vágyáshoz és a meg nem alkuváshoz, az önkereséshez és az identitáshoz való viszonyát boncolgatja. Írásai nyomán feltárul az olvasó előtt egy archaikus kulturális és nyelvi sziget – Magyarfalu, vele ellentétben pedig az „attól oly idegen huszonegyedik század” közép-kelet-európai valósága.
Hogy valamiképpen összeköthető-e ez a két világ, arról vallanak a Gerlice című, Szabó-Zsombók Magdolna grafikáival illusztrált, mutatós kis kötetbe foglalt írások, amiket a szerzőjük „óvatos vallomások”-nak nevez. Hetilapokban, szépirodalmi és egyházművészeti folyóiratokban megjelent kisprózák kapcsolódtak e válogatáskötetben össze, nyomukban nemcsak valós tájakra, hanem a lélek terepére is eljut az olvasó. Sajátos „mélybe tekintések” ezek az írások, amelyeknek alanya hol az „önmaga ellen fordult világ”, hol pedig a kiútkereső lélek. Az olvasók előtt ennélfogva hol sűrű, kútmélyi homály, hol pedig egy „égfedelű ház”-ból nyíló látvány tárul fel.
Profán és szent, emberi és isteni, tapasztalt és vágyott dolgok kettőssége jelenik meg a könyv írásaiban, amelyeket, Laura szerint, hol belső szükséglet, hol kívülről érkező kérdés hozott felszínre.
S hogy mi a közös bennük? Sokféleségük ellenére van-e érintkezési pontjuk? Igen, van, a nyelv. Az anyanyelv, amiről Kosztolányi azt vallotta, hogy az a legeredetibb kulturális értékünk, és hogy csak általa nyilatkozhatunk meg igazán. Iancu Laura is a nyelvet helyezi kiemelt szerepbe irodalmi megnyilatkozásaiban, utalásképpen arra, hogy a szavak teremtő erejének ismerője a beszélt nyelv által a mindenség birtokosává válik. Mesés vagyon ez és végtelen metafizikai távlat – annak szemszögéből legalábbis mindenképpen az, akinek a könyv, azaz a „szellemi érték” a legkedvesebb „tápláléka”, akinek az a mindennapi „falat kenyér.”
