Sem lendülete, sem dimenziója, sem íve nincs Börcsök László Vedlés címmel egybegyűjtött novelláinak, nem feszül mögöttük sem színes történet, sem pompás történelem. Az élet apró kis szilánkjai ezek az epizódok, üvegcserepek, amelyek sejteni engednek valamit abból a hatalmas egészből, amelyről bölcsebb időkben azt mondták az írástudók: az emberi élet méltósága. Az emberi élet méltóságának azonban tágasság és terület – haza, nemzet, szülőföld és ország – kell ahhoz, hogy föltárja, megmutassa belső lényegét. Persze ez a terület lehet mindössze egy tanyaudvar is, ha annak emlékezete őrzi a nemzedékek jussát és örökségét. Van tehát valami sejtelem, valami misztikum, amitől szárnyalni tud az élet, még akkor is, ha csak nyár végi almafák illatában füröszti meg arcát az ember. A fontos az, hogy legyenek történetek, amelyek előző történetekhez kötődnek, s amelyek nyomán újabb történetek születnek. Hogy legyen valami megragadható, valami kibontható, valami továbblendítő élmény. Olyan élmény, amelynek szövedéke rendkívüli – egyéni és közösségi – értékekhez köti az embert. Börcsök László novelláinak hőse – valójában az író maga – a Két éjszaka e sok közül című írásában azonban kénytelen föltenni magának a kérdést: „Ki vagyok? Egy ember, aki, mint a többiek, kutat, keres, vágyik valamire. Valami meghatározatlanra, magam sem tudom. Talán megértésre.” Talán az otthonlét nyugalmára – teszem hozzá én. Ez a bizonytalanság a forrása minden élménynek, amelyek az óbecsei szerző írásaiból rendre, immár évtizednyi távlataiban kibomlanak, legyen szó egy régi, Tisza-parti séta emlékéről, egy másik, lomha folyó feletti vár falainál föllobbanó ölelésről, elmúlt évek őszi iskolakezdéséről, nehéz gondokkal mérhető pályaválasztásról, a gesztenyefák alatti futásról vagy haldokló öregek meg-megkísértő tekintetéről. A Vedlés című novelláskötet eseményeinek sorában semmi sem kerek, semmi nem jut el a kiteljesedéshez – minden kezdemény önmagába roskad bele. A Fönnakadás című töprengésében olvasom: „Eltévedt kórót sodort lábadhoz a szél. Valahol biztosan fönnakad.” Mindent beleng a bizonytalanság komor színeiben úszó hangulat, amely sejtelmes kapcsolatokat rejteget, vagy takargat. A világ elrejtett szegleteiben mindig meghal valaki, önszántából kilép az életből. A csonttörőben tovább mélyül a megrendültség: „gondolataid rendszertelenül cikáznak a múltbéli események között. Verték apádat és anyádat, s elvitték őket valahová.” Az éjjeli séta című novellából azután az is kiderül, hogy valaki mindig követi az embert. Ügynökök, rendőrök, katonák világa ez, mert katonák, mindig vannak valahol! Vannak azon a bizonyos szigeten is, ahová olykor-olykor elhurcolják az embereket, s vannak ott is, ahol fehér meg sárga engedélyt adnak, hogy hazalátogathasson az üldözött.
Börcsök László a Számvetés című, a kötet egyik legletisztultabb írásában fedi fel a tépelődések, a meg-megújuló keresések okát és eredőjét: a szerző a hatvanas évek elején járt először Magyarországon, a Jugoszláviából érkező fiú azonban mélységesen megütközött azon a bizalmatlanságon, amely őt akkor a magyar fővárosban fogadta. Keserű élménye volt, hogy hazája idegennek tartotta őt, s ennek nyomán elmélyült szívében az élmény: hogy valójában neki nincs is igazi szülőhazája. „Csak szülőfölded van. Szülőfölded: az otthoni szülőház, a város, a rónaság, a Tisza a holtágaival, [...] a füzes az ifjúkori kalandokkal, a határ a tengernyi tengerivel meg aranyló búzatábláival.” A haza szimbólumai meg egyre csak fakultak, s már nem voltak ünnepek sem, amelyek lelkesedéssel töltötték volna el az embert. Ekkor állapítja meg a szerző: „Két identitásod van: a magyar, amely különbözik a magyarországi magyar identitástól és jugoszláv/szerb, amely meg nem azonos az itteni jugoszláv/szerb identitással.” Kitűnik: a Vedlés című kötet szerzője egy életen át küzdött magyarság-élményének meghatározásával, de soha nem volt mögötte olyan „kedvező társadalmi összháttér”, amely megkönnyítette volna az önmeghatározásért folytatott küzdelmét. Egy szétlőtt ország szétlőtt városainak emléke vezeti a felismeréshez: „A politikai, a hatalmi terror elferdíti, az emberek nemzettudatát.” A kötet címadó novellája, a Vedlés azután megmutatja a katonák, az ügynökök pusztítása után maradt világ látványát: „bármely részén jársz, mindenfelé szomorú, lehangoló látvány fogad. Sok az elhagyott, a lakatlan, az eladásra kínált ház.” Ez vajon a haza, a szülőföld része, vagy talán egyik sem? Ez – külső látványával és belső zaklatottságával együtt is – maga a kifosztott otthon, a beszakadt tető, a megégett küszöbök valósága. A Megérzés című novellában Börcsök László még úgy látja: rendet kell teremteni a körülöttünk tapasztalható zűrzavarban. Vagy ha nem lehet rendet tenni, újra kell kezdeni a külső és belső világ felépítését, megteremtését. Az olvasó reméli, erről fog szólni szerzőnk következő könyve.
