Gulyás József Ludas könyve című kötete posztumusz kiadvány. A szerző összeállította, véglegesítette ugyan kéziratát, de a megjelenését nem érhette meg. A vaskos könyv sokrétű lenyomata mindannak a kulturális, művészeti és néprajzi hagyománynak, amelyet Gulyás József gyerekkora, azaz az ötvenes évek óta tapasztalt, gyűjtött, lejegyzett és átmentett, hogy összegezve közreadhassa, bemutathassa szülőfalujának nyelvi, hiedelemvilág- és szokásrendbeli hagyományát.
A kötetben gazdag fényképanyag illusztrálja, milyen tájon, milyen körülmények között, hogyan éltek a múlt században a ludasi emberek. A vadregényes, nádas, vízparti világ egyszerre idilli környezete és puritán háttere az ott élők mindennapjainak, hiszen a Ludasi-tó csónakázáshoz, halászathoz, kikapcsolódáshoz kiváló lehetőségeket nyújt, ugyanakkor a nádvágók emberpróbáló munkája is hozzá kötődik. Földművesek, napszámosok, munkásemberek egyszerű otthonai sorakoznak a képeken, néhol vastag porfelhő, máskor bokáig érő, fekete sár jelzi az üggyel-bajjal közlekedők, libákat, teheneket terelgetők mezítlábas nyomait. A közösségi terek, a kocsma, a szövetkezeti központ, a templom udvara láthatólag mindig élénk közösségi élet színterei voltak, ahogyan a faluban zajló ünnepi felvonulások, lakodalmak, különböző rendezvények is vonzották a lakosság apraját-nagyját. Az aratás-cséplés mozzanatai, a rétszéli munkák, a paprikahasító közösségi foglalatosság, valamint a szüreti ünnepség egy-egy jelenete sokatmondó életképek sorozatává áll össze, szemléltetve a helybéli életmód minden szegmensét. Az iskolai csoportképek, valamint az amatőr színészek fellépéseiről készült fotók tanúsítják, hogy a településen már évtizedek óta élénk oktatási és művelődési élet zajlott, a maszkabálos, tánccsoportos és tánciskolás fotográfiák pedig a szórakozási lehetőségeket örökítették meg.
Ez a szegényes, ám sajátos hangulatával inspirálónak tűnő közeg képezi Gulyás József költői-írói világának alapját, hátterét és témáját is, hiszen Gulyás bármely műfajban szólalt is meg, a nádmelléki, nincstelen, sokat küszködő, mégis tartással bíró kisember hangján tette ezt. A Ludas könyve képanyagának másik csoportját képezik a képzőművészeti alkotások, amelyek zömében a szerző munkái, s a naplóbejegyzésekből kitűnik, hogy jó ideig maga Gulyás is nagy reményeket fűzött képzőművészeti adottságaihoz, festő szeretett volna lenni. A mellékelt Gulyás-grafikák a kötetbéli fotók és írásművek hangulatát közvetítik, igazolva, hogy alkotójuk ugyanazt a mondanivalót kísérelte meg kifejezni a képzőművészet eszközeivel, amit verseiben, naplóbejegyzéseiben is körvonalazott.
A naplórészletek különböző időszakokból származnak, s számomra az 1952–1954 között születettek a legérdekfeszítőbbek, amelyekben a látszólag jelentéktelen apróságok a legbeszédesebbek. Például a felsorolás, hogy a szerző mikor milyen filmeket nézett meg barátaival a moziban, mely könyveket vásárolta meg a szabadkai rongypiacon, vagy a kortárs festők közül kiknek az alkotásait tartotta nagyra, kiket látogatott meg személyesen. Ezek Gulyás József irodalmi-művészeti érdeklődéséről vallanak, és eligazítanak az adott kor kulturális vonatkozásaiban is.
A napló gazdag válogatást tartalmaz a Ludason élők által énekelt dalokból, az általuk ismert és alkalmazott jellegzetes szófordulatokból, rigmusokból és gyermekjátékokat kísérő mondókákból is, megörökítve a helybéliek által használt nyelvjárás jellegzetességeit.
Bár Gulyás József láthatólag törekedett arra, hogy a regionális, beszélt köznyelvhez idomítsa mondanivalóját, időnként a helyi nyelvjárás szóhasználatát, hangzását rögzítve hangulatos beszédfordulatokat illesztett naplóbejegyzéseibe, érzékeltetve, hogy milyen ízes lehetett az azóta megkopó, átalakuló, archaikus nyelvi világ.
Nemcsak a ludasiak beszélt nyelve változott meg azonban az elmúlt évtizedek során, hanem az a közeg is eltűnőben van, amelyre bejegyzéseiben fájdalmas nosztalgiával emlékezik vissza. „Itt laktunk, itt éltünk… A házat elpusztította az idő és elgereblyézte, bele a földbe. Beleolvasztotta a sűrű, fekete földbe, és szépen elboronálta a helyét. Most szántó ez a föld, mint volt régen, előbb, egyszer, azelőtt, előttünk” – jegyzi meg keserűen a napló epilógusában, annak nyilvánvaló tudatában, hogy régmúlt idők krónikása ő, naplója pedig letűnt idők vélhetően egyik utolsó krónikája.
