Évek óta megkülönböztetett érdeklődéssel figyelem Csorba Béla köteteinek sorát, melyeknek együttese évszázados kisebbségi sorsunkról és történelmünkről olyan alapos és körültekintő számvetést nyújt, amely őszinteségében egyedülálló és példa nélküli szülőföldünkön, a Délvidéken. Ő az a temerini ember, aki otthona küszöbén állva tekint széjjel a Bácskaságunk közeli és távoli valóságában, kezével és szívével egyszerre tapintja, érinti meg a halódó világ többnyire takargatott és rejtegetett sebeit. Csorba Béla az otthonosság igényével méri veszendőnek indult értékeinket, kincseinket, és a még megmaradt, megtartó szeretet hőfokát egyaránt, olvassam akár az Ez olyan mondás (2016) című helytörténeti munkáját, a Temerini kenyér – Tanulmányok és esszék Alsó-Bácska népéletéből (2017), vagy a Kuffervizit (2018) című kötetét, vagy a közösségi emlékezet általa felgyűjtött, megszerkesztett és kiadott Koczka József naplója (1914) (2014) című világháborús dokumentumát, az Ökrész Károllyal együtt gondozott „Pedig én katona akartam lenni” – K. József visszaemlékezései a Nagy Háborúra 1914–1918 (2014), a Makrai József verses hadifogolynaplója (2017), vagy megrendítő kötetét, A halál első könyve – Gyerekek Tito járeki haláltáborában (2016) című könyvét, amely a Lágerfüzetek 1. fejezeteként jelent meg. S akkor még nem szóltam a szerző azon erőfeszítéseiről, amelyeket az 1944–1945-ös partizánvérengzés történéseinek föltárására fordított. Mindezek Csorba Béla közelmúltban végzett írói, történetírói munkáját dicsérik, belátható fejezeteiként annak a hatalmas opusnak, amely – feltevésem szerint – ma már a két tucatnyi kötetet is meghaladja.
Mindezek végiggondolására utolsó könyveinek egyike, a Kérdések és látleletek – Esszék, glosszák, talált tárgyak Trianontól errefelé (2017) című munkája adott alkalmat, amelynek írásai kisebbségi sorsunk tragikus emlékeit idézik meg, ismételten hangsúlyozva: a délvidéki magyarság soha nem gyógyuló fájdalmát az évszázados kisebbségi sorsa okozta gyötrelmek jelentik. A „…szalmaszálon bukdácsol a sorsunk…” – A délvidéki magyarok és az 1923-as választások az újvidéki Vajdaság című napilap tükrében című írásában találóan idézte Svetozar Pribičević oktatási miniszter erőteljesen kampányízű kijelentését, aki hangsúlyozta: „Mi jugoszlávok […] nem akarjuk a nemzeti kisebbségeket kulturális jogaiktól megfosztani; sőt, ellenkezőleg, a magyaroknak és a németeknek elemi és középiskolákat adunk, ahol a gyermekeiket anyanyelvükön taníthatják. A politikai és gazdasági jogokban a szláv lakosokkal egyazon elbírálás alá esnek, mert az állam az egyenlőség, szabadság és a jogrend alapján áll. A magyaroktól és a németektől csupán annyit követelünk, hogy lojális állampolgárai legyenek államunknak.” Elhangzott mindez 1923 tavaszán, amikor javában folyt az agrárreformnak nevezet kolonizáció, a magyar földek kisajátítása, azok dél-szerbiai, montenegrói és hercegovinai „passzív vidékek”-ről betelepítettek javára történő átjátszása, a magyar javak konfiskálása, az értelmiség – köztük a tanítók és tanárok – hivatalvesztéssel együtt járó elüldözése, az iskolák és a kultúrintézmények felszámolása. A „Mikor kezdtem a nagy vízen utazni…” – Vajdasági magyarok kivándorlása Észak- és Dél-Amerikába a trianoni döntést követő években című tanulmány szerint a bácskai magyarság elszegényedése a nyilvánvaló nemzeti elnyomás következménye volt; a királyi Jugoszláviában az 1930-as évek elején a földnélküliek többsége, 41,41%-a magyar, 10%-a német nemzetiségű volt. A Bácskában minden tizedik magyar számított föld és nem egyszer ház nélküli nincstelennek. A statisztikák azt is elárulják, hogy a 36 944 vajdasági kivándorló közül 15 040 volt magyar, 20 083 német, a többi más nemzetiségek soraiból került ki. Csorba Béla megállapítja: „A kivándorlási láz veszélyeit, a magyarság lélekszámának további gyors csökkenését, ezáltal az itthon maradottak gazdasági, kulturális és politikai befolyásának meggyengülését azonnal felismerte mind a politikai, mind az értelmiségi elit, azonban nem tudta hatékonyan befolyásolni a folyamatokat.”
Hogy milyen hatalmas mértékben szűkültek le a magyar politikai és értelmiségi elit közösségépítő lehetőségei, arról a szerző több tanulmányában is számot adott; Sinkó Ervin, Csuka Zoltán és Illés Sándor pályája néhány epizódjának bemutatásával bizonyította a létező szerb terror mindent átfogó erejét. A Petőfi a Vajdaságban – Kultuszmorzsák az 1923-as centenárium asztaláról című tanulmányában Csorba Béla idézte Dettre János szavait, miszerint Petőfi százéves évfordulóján a délvidéki magyarság „egy-egy bátortalan kívánság” megfogalmazásán kívül, alig tehetett egyebet. A Délbácska című lap megfogalmazása szerint: „Nálunk nincs hivatalos ünnep – mi még az örömben sem vagyunk egyek – ezért a mai éjjel néhány percét mi valamennyien fordítsuk arra, hogy egyetlen szál gyertyát égessünk a halhatatlan Petőfi emlékére.” Hány gyertyának kellett volna az elmúlt száz év során jeleznie kiszolgáltatottságunk feneketlen mélységeit?! Történik erre utalás a Koldusok a temetőkapuban – A háború utáni jugoszláviai magyar sajtó a titói lágerek lakóiról című tanulmányban is, ahol azonban a tanulmányíró már a Szabad Vajdaság azon újságíróit is megnevezte, akik „szigorú, de egyben igazságos” büntetésnek nevezték a járeki haláltábor létrehozását, és a Csúrog magyar lakossága elleni genocídiumot. E tragikus években a lakájok sorába tartoztak a politikai elit olyan magyar „jelesei”, mint Saffer Pál, Hock Rezső és Gál László. (Meg persze sokan mások, akiknek néven nevezését már csak a kegyelet tiltja.) Mindeközben újra kezdődött – vagy csak folytatódott – a Vajdaság „régóta tervezett, de a királyi Jugoszlávia idején félbemaradt gyarmatosítása” is.
Megindító olvasmány Csorba Béla Kérdések és látleletek című kötete, melynek írásai bekezdésenként figyelmeztetnek a veszendőség küszöbeink előtt tátongó, feneketlen mélységeire. És persze az emlékezés, a lélekmentés hatalmas feladataira is.
