A magyar társadalom, azon belül a magyar irodalom végtelenül megosztott. Lehet ezzel a megállapítással nem egyetérteni, érveket sorakoztatni fel cáfolatára, de elegendő megnézni egyes folyóiratok kritikarovatát vagy egyik-másik irodalmi konferencia összetételét, hogy világossá váljon előttünk, mire is célzok tulajdonképpen. A különböző eszmerendszerek mentén létrejött kánonok képviselői értekezések közben nemcsak hogy nem veszik figyelembe a másik kánonhoz tartozókat, hanem sokszor nem is olvassák őket. Míg húsz-harminc évvel ezelőtt az volt az irodalmi diskurzus tárgya, hogy a nyugati és a határon túli magyar irodalmak önálló irodalmi entitások vagy az egyetemes magyar irodalom részét képezik-e, mára már inkább az a kérdés, hogy a különböző kánonok mentén szerveződő, egymás mellett párhuzamosan létező magyar irodalmaknak hol a helyük az egyetlen magyar irodalmon belül.
Ahhoz, hogy valaki egyáltalán megpróbálhasson választ adni a fenti kérdésre, mindenekelőtt nyitottnak kell lennie a magyar irodalmon belül működő különböző csoportok produkciói iránt, és nem szabad leértékelnie, kirekesztenie, figyelmen kívül hagynia azokat a szerzőket, akik nem tartoznak az általa kedvelt, hirdetett, favorizált értékrend nyomvonalába. Elek Tibor azon kritikusok és irodalomtörténészek sorába tartozik, akik a magyar irodalom egészére igyekeznek összpontosítani, azon középutasok közé, akiknek hangja sokszor halknak tűnhet az egymásnak feszülő úgynevezett balliberális és nemzeti kánon képviselőinek hangzavarában, de akiknek megállapításai, a politikai csatározásokra alkalmas sematikus leegyszerűsítésekkel ellentétben, hosszú távon is érvényesek maradnak.
Irodalomtörténészi hitvallására teljes mértékben vonatkoztatható az általa főszerkesztett Bárka folyóirat ars poeticája: „…nyitott, befogadókész… minden érték iránt, tekintet nélkül a korra, nemre, származásra és lakhelyre, az uralkodó és a háttérbe szorított kánonokhoz, a különböző művészeti irányzatokhoz, csoportokhoz való tartozásra… (…) olyan termékeny eklektika…, amely a különböző szemlélet- és beszédmódok, formaelvek szerint létrejött alkotásokat szükségszerűen dialóguskényszerbe hozza (…) a regionalitás és az egyetemesség, a minőség- és értékelvű szemlélet- és gondolkodásmód keretei között…”
Mindenestül az irodalmon belüli és táborokon kívüli létállapot hatja át Elek Tibor Irodalom és nemzeti közösség című művét is, amelybe a szerző az 1984 és 2014 között született esszéiből válogatott. Ahogyan a cím is sugallja, a kötetbe foglalt alkotásokban a szerző elsősorban a magyar irodalom helyét, szerepét és súlyát boncolgatja az utóbbi negyed évszázadban. A könyv felét kitevő első fejezetben olyan sarkalatos kérdéseket jár körbe, mint amilyenek a rendszerváltozás teremtette helyzetben a nemzeti önazonosság fogalmának újraértelmezése; a parlamentáris demokrácia által szavatolt intézmények és nyilvánosság létrejötte révén a kisebbségi magyar irodalom hagyományos politikai szerepvállalásának megszűnése; az esztétikum és az etika viszonyának vagy a kortárs politikai költészet meglétének a kérdése.
Elek közérthető nyelvezettel esztétikailag igényes, befogadói szempontból olvasmányos esszéket ír, amelyek tárgyát kritikus értelmezéssel mindig több oldalról, különböző szemszögből igyekszik megközelíteni. Az objektivitásra való törekvés nem akadályozza meg abban, hogy a saját világképével, művészetfelfogásával, értékrendjével és esztétikai ízlésével összhangban a tárgyalt kérdésekről egyéni véleményét is kifejtse, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy nem próbálja megérteni azok érvelését és álláspontját, akiknek véleményével nem feltétlenül ért egyet, mindig különbséget téve megértés és egyetértés között.
Hangsúlyozva, hogy „a művészet, így az irodalom illetékessége korlátozhatatlan, azaz nincs jogunk abból kirekeszteni egyetlen témakört sem”, így a nemzeti közösségi kérdések feldolgozása sem tekinthető önmagában „átkos anakronizmusnak”, azt vallja, hogy az elmúlt negyed évszázad irodalmát nem lehet és nem szabad kizárólag a posztmodern paradigmaváltás szellemiségének keretei között elhelyezkedő írókra korlátozni. Nem vitatja el az olvasó jogát, hogy csak a számára izgalmasnak vélt műveket vegye kézbe, a kritikussal és az irodalomtörténésszel azonban már nem ilyen elnéző. „…úgy vélem, ha valaki irodalomtörténeti feladattal próbál szembenézni, egy ilyen kihívásnak igyekszik megfelelni, például az elmúlt negyedszázad magyar irodalmáról akar beszélni, akkor bizony elvárható tőle, hogy megpróbáljon a személyes preferenciáin, elfogultságain kívül is kerülni, hogy esetleg a »nem olvasandóval« is számoljon, sőt, akár beszéljen is róla.”
Kimondja, hogy szellemi életünk válságának egyik forrása éppen abban rejlik, hogy irodalmon innen és túl a különböző oldali értelmiségiek nem figyelnek egymásra, és nem is akarják megismerni és megérteni a másik álláspontját. Meglátása szerint napjaink írástudóinak árulása nem abban rejlik, hogy bekapcsolódtak a közéleti, politikai vitákba, hiszen ez természetes, és az sem baj, hogy közben nem feledkeztek meg saját világnézeti értékválasztásukról, árulásuk leginkább abban ragadható meg, hogy lemondtak az előítélet-mentességről, a tárgyilagosságról, a szemben álló érdekek és nézőpontok jogosságának elismeréséről, a másik igazának megértésére és figyelembevételére irányuló törekvésekről, s ily módon maguk is aktívan részt vettek (és vesznek) „a törzsi háborúk gerjesztésében”.
A magyar irodalom megosztottságát a következőképpen magyarázza: „A liberális – konzervatív értékvilág mentén a magyar szellemi élet egészében, de talán elsőként az irodalomban kialakult törésvonal a kilencvenes évek kultúrharcában, majd az ezredforduló tájának végletes politikai polarizálódása idején sokak számára átjárhatatlan szakadékká mélyült. Részben épp amiatt, mert az irodalmi irányzatok, írói csoportok pozícióküzdelme, kiszorítósdija ideológiai, politikai és nem utolsó sorban erkölcsi mozzanatokkal telítődött, melyekkel az esztétikai, irodalmi kérdések szétszálazhatatlanul összegubancolódtak, a szemben álló pólusok pedig mágnesként vonzották magukhoz, vagy legalábbis késztették igazodásra a legkülönfélébb írói táborokat és az egyébként szuverén írói személyiségeket, akiket irodalmi és tágabb környezetük akár tevőleges saját szándékaiktól függetlenül is igyekezett elhelyezni a politikai palettán.”
Tartalmi sokszínűségétől függetlenül a magyar társadalom és irodalom megosztottságának ténye a kötet első fejezetének egészét áthatja, de a mű többi fejezetében is érezhető megkerülhetetlen volta. Míg a könyv első fejezetében a már említett, többnyire általános kérdésekről fejti ki nézeteit a szerző, a második fejezetben konkrét írókról és művekről értekezik, mintegy gyakorlatban is tanúságot téve a kötet első fejezetében elméletben lándzsát tört értékpluralizmus mellett. Olvashatunk Mészöly Miklós esszéiről; az író-politikus Csoóri Sándor és Konrád György irodalmáról és politikájáról; Cs. Gyimesi Éva és Grendel Lajos a komparatisztikai módszerrel vizsgált esszéiben rejlő párhuzamokról, a kisebbségi létben a megmaradást szolgáló küldetéstudat buktatóiról az irodalomban; Füzi László gondolkodói alkatáról; Tőzsér Árpád Genezis, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér, Esterházy Péter Javított kiadás és Markó Béla Csatolmány című kötetéről; Orbán János Dénes, Parti Nagy Lajos és Tőzsér Árpád legszebb verseiről; Koncz István, Székely János és Vári Fábián László költői pályájáról; akárcsak Gion Nándor prózairodalmáról és annak magyarországi megítéléséről.
A kötet harmadik fejezetében rövidebb, többnyire alkalmi írások (megnyitóbeszédek, felszólalások, közéleti eseményekre és a sajtóban megjelentekre közölt reagálások) kaptak helyet. Jellegüknél és terjedelmüknél fogva szerkezetileg nemigen illenek az első két fejezetben található esszék közé, általuk azonban valamilyen módon betekintést nyerünk az irodalomtörténész „hétköznapjaiba”: mely kulturális rendezvényeken vesz részt, kiről értekezik, milyen társadalmi kérdésekről érez késztetést cikket írni, ami – lévén, hogy egy összegző műről van szó –, indokolttá teszi felvételüket a kötetbe.
Egy újabb lépést téve a személyesség felé, a kötetzáró negyedik fejezetben található interjúban, a szerző Xantus Boróka kérdéseire kifejtett meglátásai a szintézisét képezik az egész kötetnek és egy figyelemreméltó irodalomtörténészi pálya első három évtizedének. Egy olyan irodalomtörténészi pályának, amely többek között azt vallja, hogy „[a]z irodalmi alkotások nem egymás ellen íródnak, még ha az irodalompolitikai környezet némely résztvevői, olykor meg is próbálják egymás ellen fordítani azokat”, és „[s]emmilyen külsődleges szempont, a mű világán kívüli tényező sem lehet (…) alapja az értékelésnek”.
Számomra az irodalmi alkotás mindig egyéni tevékenységnek számított. Hiszem, hogy minden igazi alkotó külön világ, és a maga módján más. Éppen ezért értek egyet a szerzővel, amikor a kánonokról szóló eszmefuttatását a következő felszólítással zárja: „félre a kánonokkal, lássuk a műveket, magukat”. Elek Tibornak a magyar irodalommal termékeny párbeszédet folytató, a kortárs irodalompolitikával pedig feleselő esszéi megerősítettek abban a véleményemben, amelyet már régóta a magaménak érzek és vallok. Az irodalomnak nem kell egységesnek lennie: sem tematikailag, sem formanyelvileg, sem tájegységi, sem generációs szempontból. A magyar irodalom ilyen értelemben nem is egységes: és ez jó. Ha valamiben egységes kell(ene) lennie, akkor ideológiai és kánonbeli megfelelőség felett álló esztétikai érték szempontjából. A magyar irodalom ilyen tekintetben sem egységes: és ez nem jó.
