Vannak időszakok a történelemben, amelyeket a felborult értékrend, a korábbi világrenddel való minél szélesebb körű szakítási igyekezet és az ebből eredő értékeltolódás jellemez, korszakok, amelyekben a tegnap még erényként tisztelt tulajdonságok teljesen eltörpülnek a hatalmasok iránti lojalitással szemben, történelmi ciklusok, amikor az érvényesülés, nemritkán a puszta fennmaradás egyetlen záloga a behódolás. Egy ilyen korszakot, történetesen a Csehszlovákiában és Magyarországon a jogfosztottságtól, vagyonelkobzástól, koncepciós perektől és internáló táboroktól terhes 1945 és 1953 közötti időszakot dolgozza fel Elszakítva című regényében Kováts Judit. Engelhart Kinga és Wildner András felvidéki fiatalok szerelmének és az egymással többszörös rokonságban álló családjaik történetének taglalásán keresztül a szerző alulnézetből, a kisember szemszögéből ábrázol egy társadalmi viharoktól sújtott kort (impériumváltások, második világháború, nyilasok, szovjetek, kommunizmus), kellőképpen érzékeltetve, hogy a különféle politikai döntések hogyan hatottak ki az emberek életére.
A regény első fele közvetlenül a második világháború utáni csehszlovákiai állapotokat vázolja föl. A teljes vagyonelkobzást követően a késmárki Engelhart Andor köztiszteletben álló magyar birtokos családjának negyven négyzetméternyi lakóterületet hagytak, a hernádfalvi Wildner Áron pedig kénytelen volt családostól a hosszú gazdasági épületből a számukra kényszerlakhelyként kijelölt két helyiségbe költözni az istálló mellé. A magyarok bűnlajstromán szerepelt többek között a ’38-as bevonulás, a Magyar Párt-beli tagság, a horthysta katonatiszt rokon, a magyar megszállás, szlováküldözés, németcinkosság. A nemzetet sújtó jogfosztottság, hontalanság és kollektív bűnösség azt (is) jelentette, hogy a magyaroknak sem munkához, sem nyugdíjhoz, sem betegellátáshoz nincs joguk, gyógyszert sem kaphatnak, tilos a magyar szó az utcán, a hivatalokban, az üzletekben, nincs se német, se magyar iskola egész Csehszlovákiában.
Az utóbbi hiánya miatt kényszerülnek Kinga, András és a fiú húga, Zsuzsa Budapesten tanulni, ahová minden tanév kezdetén szökve érkeznek, kollégiumban, rokonoknál laknak, ahol tanulhatnak ugyan, barátokat is szerezhetnek, de ahol sokak számára mégis „csak egy Tótországból jött idegennek” számítanak. A kommunista hatalomátvételt követően Magyarországon 1949-ben nagyot fordul a világ, a szintén kommunista Csehszlovákiából egy csapásra baráti szocialista ország lesz, ami a regény hőseinek sorsára is hatást gyakorol, nem feltétlenül pozitív értelemben, ahogy András egyik kifakadása során mondja: „Itt nincs kollektív bűnösség, de van osztályellenség, és minden az éberségről meg az osztályharcról szól.”
A regény második fele a Rákosi-rendszer orwelli világot idéző totalitarizmusát mutatja be. Olyan kor ez, amelyet az állandó bizonytalanság és félelem határoz meg, amikor nem szabad beszélni „az ostrom alatt történtekről, a fogságban lévőkről, a malenkij robotra hurcoltakról, a származásról”, amikor mindig alaposan meg kell gondolni, mit mond valaki, mert „annyi a besúgó, mint égen a csillag”, amikor koholt vádak alapján is könnyen letartóztathatják az embert, aki „akkor is bevall mindent, ha nincs mit bevallani”, „az ávót a tények mit sem érdeklik”, „a tervgazdaságban mindenkinek eredményeket kell produkálni”, nem csoda, hogy futószalagon gyártják a hamis jegyzőkönyveket. Ezt a tevékenységet sokban megkönnyíti az a tény, hogy egyáltalán nem nehéz bűnbe esni, különösen „volt horthysta katonatiszt-, földbirtokos-, dzsentri-csemeték” esetében, akik „burzsoá nacionalista és soviniszta szellemmel fertőzik társaikat”, de bűnnek számít az is, ha valakinek „rokonai élnek Ausztriában és Németországban, amerikai fogságból tért vissza, többszörös illegális határsértő, felszólításra sem segített leleplezni az ellenséges elemeket, nyilvánvalóan, mert azokkal vállalt közösséget, soviniszta és nacionalista beállítottságú, olyan kijelentéseivel, hogy az anyaország magára hagyta a határon túli magyarokat, hamis nézeteket terjeszt a hallgatók körében, és aláássa a szocialista barátságot Csehszlovákia és Magyarország között”.
Megtagadva című első regényéhez hasonlóan Kováts Judit ezúttal is egy huszadik századi magyar történelmi traumát dolgoz fel. Míg ott a második világháború befejezését meghatározó eseményeket, a védtelen civil lakosság, a háború hátországának tragédiáját taglalja, addig itt a második világháborút követő eseménydús éveket veszi górcső alá, nem kevésbé súlyos vádiratot fogalmazva meg az adott korral szemben. Teszi mindezt történészi/levéltárosi alapossággal, meggyőző társadalmi háttérábrázolással. A hiteles korrajz szerencsére nem üli meg a regényt, Kováts Judit éppen annyi társadalmi/politikai jellegű információt enged be a regénybe, amennyi szükséges a hősök sorsalakulásának megértéséhez, egyúttal annak érzékeltetéséhez, hogy az olyan történelmi mozzanatok, mint a potsdami konferencia, a Beneš-dekrétumok meghozatala, a Rajk-per vagy Tito és Sztálin szakítása közvetlenül vagy közvetetten milyen hatást fejtettek ki az emberek mindennapjaira.
Az Elszakítva egyszerre történelmi regény, családregény és szerelmi regény. A fejezetről fejezetre más-más szereplőre fókuszáló elbeszélés, érdekfeszítő cselekmény, letisztult nyelvezet és kiváló arányérzék a hősök és a társadalmi háttér egymást sokszor kiegészítő ábrázolása közt rendkívül izgalmas alkotássá teszi a művet. A szerzőnek, akárcsak első regénye esetében, ezúttal is sikerült egy lebilincselő olvasmányt létrehoznia, amely a polgári világ hanyatlásának és egy alapjaiban hamis világrend létrejöttének bemutatásán túl általánosságban figyelmeztet arra, mi történik, ha az emberek a politika játékszereivé válnak, és a mindenkori hatalmasok szem elől tévesztik, hogy a valós vagy vélt társadalmi igazságtalanságok orvoslása céljából elkövetett (újabb) igazságtalanságok sohasem szülnek igazságosságot.
