Szaniszló Judit Beenged című első prózakötetét erősen meghatározza, hogy a szerző 2002 óta blogot vezet Zetor Leila néven. A kötetbe gyűjtött történetek – elsősorban prózák, amelyek közé időnként egy-egy vers vagy aforisztikus gondolat vegyül – a prózaíró (nyelvi) igényességével és a blogíró közvetlenségével reagálnak az olvasó számára is ismerős hétköznapi élethelyzetekre. Egy harmincas éveiben járó nő – „óvatos lányság asszonykorban” – mesél önmagáról, családjáról és azokról a kihívásokról, amelyekkel nap mint nap szembe kell néznie. Egyedüllét, párkapcsolati aggályok, testiség, munkahelyi nehézségek, létbizonytalanság, feltoluló emlékek, betegség, halálfélelem azok a kérdések, amelyek az elbeszélő történeteiben feldolgozásra kerülnek, amelyekről az elbeszélő hős vallomásaiban szót ejt, amelyekről egy adott élethelyzetben a hős eltöpreng. A bizonytalanságot a három személy – elbeszélő, elbeszélő hős és hős – identitását illetően maga a szerző hinti el, amikor a következőt írja: „Leli amúgy három éve született. Én írtam. A mai napig fogalmam sincs arról, hogy ki lett ki által, Leli-e általam, vagy én általa, és ez bármennyire banálisan hangzik is, így van, és kész.” Az elbeszélő és a hős közötti kapcsolat többrétűsége és önreflexív volta felveti az önmeghatározás szempontjából lényegbeli kérdést: melyik az igazi: az, aki ír, vagy akiről írnak?
Szaniszló Judit legsikerültebb művei közérthetően megfogalmazott leírásokból kikerekedő történetek. A történet legtöbb esetben a nyelvnek van alárendelve, a szavaknak, a szavak játékának, a szavak játéka képeket teremt, nemritkán hangulatképeket, a képek sorakoztatása pedig megalkotja a történetet. Csak az képes így írni, aki egyrészt nagyon ismeri a nyelvet, amelyen ír, másrészt meg az embereket, akikhez szól. Még amikor a létbevetettség kérdéséről mindenki előtt világos örök igazságokat mond el, sodró nyelvezetével akkor is képes olyan szuggesztív hatást elérni, hogy gyomron rúgjon: „Meg fog halni. Meg fogok halni. A szomszéd néni unokája meg fog halni, az állatkerti orrszarvú meg fog halni, az éjjelnappalis kiscsaj meg fog halni, Miss Universe meg fog halni, a leszerelt határőr meg fog halni, a tárca nélküli miniszter unokája meg fog halni, a barátnőd meg fog halni, az utolsó mohikán meg fog halni. Van, és majd nem lesz. Mindenki meg fog halni. Valakik mégis mindig élnek, egyszerre sokan. Annyi meghalás ellenére. Lehet róla mesélni, egy darabig még. De aztán az is meghal, aki mesél. Akinek meséli, az él még egy darabig, de aztán az is meghal. Előtte még mesél annak, aki él, tovább él, mint ő, még azelőtt, hogy ő meghal. Leviszi a szemetet, mielőtt meghal, tud járni, mielőtt meghal, tud tolókocsit hajtani, mielőtt meghal, nem hány ki mindent még sokáig, mielőtt meghal, feláll a fütyije elég sokszor, mielőtt meghal, növeszt melleket, kicsiket vagy nagyobbakat, mielőtt meghal, látja, fogja a mellét valaki, mielőtt meghal, mesél, mielőtt meghal. Tömörebben, tömörebben. Vagyunk, majd nem, pedig de jó, mikor igen, és de szar, amikor valaki egyszer csak nem.”
Sajátos korrajz a Beenged. Z. Leli és hozzá hasonló átlagos emberek átlagos problémái képezik a tárgyát a kötetbe gyűjtött műveknek – magukba foglalva az aktualitások blogra és tárcára jellemző feldolgozását. A történeteket időnként felváltják a töprengések és a leírások, egy korábban felvázolt élethelyzetre más szemszögből világítva rá. A művek ily módon párbeszédet folytatnak egymással, aminek következtében az olvasó lehetőséget nyer arra, hogy a sok-sok apró mozaikkockából megkíséreljen összerakni egy – hiányzó – egészet. Ahogy az életben is van. Az elbeszélő (hős) megnyílik az olvasó előtt, kitárja előtte világa kapuit. Beenged. „Ahogy egy nő egy férfit, mondjuk úgy…”
