Intellektuális fölény kontra tahóság

Nagy Koppány Zsolt Kolozsvárról Budapestre települt író, saját meghatározása szerint „vendégmunkás” 2000 és 2014 között egy sor elképesztően szórakoztató prózakötettel örvendeztette meg olvasóit: Arról, hogy milyen nehéz (2000), Háromszéki utazások (2002), A vendégmunkás dalai (2005), Jozefát úr, avagy a regénykedés (2006), Nagyapám tudott repülni (2007), Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk (2010), Nem kell vala megvénülnöd 2.0 (2014), majd hosszú szünet következett, úgy tűnt, hogy a „vendégmunkás” kénytelen volt írásból, angoltanításból, fordításból fenntartania magát és családját, írásra nem jutott ideje.

Pedig dehogynem: 2021-ben, ha valaki elfeledte volna, a Covid-19 járvány tombolása idején egyszerre három prózakötettel is jelentkezett, mégpedig az immár Kossuth-díjas Orbán János Dénes szerkesztésében: Lórúgás gyomorszájra, Apucifoci, A vendégmunkás (és a) dalai címmel.

Ezen kötetek közül a középsőt (hiszen a focipályának van középpontja, még ha kezdőpontnak is nevezik) igyekszem bemutatni az olvasónak. Persze ettől még értelmezhetetlen, hogy mihez képest „középső” az éppen taglalt könyv. A dilemmát feloldandó kijelentem: hozzám képest. Ezt választottam a három közül, a választásom alapján lett középső, s immár mondhatom – első. Mert valljuk be, egy szerzőtől három kötet egyszerre sok. Választani kell(ett). így lett az Apucifoci egyszerre középső és első.

A könyv voltaképpen tárcák gyűjteménye, a szövegek a magyar folyóirat-irodalom meandereiben jelentek meg, néhányra sikerült ráfutnom akkori megjelenésük során, de így teljesül ki a kép igazán, az elszórt szövegek kötetbe rendezve beszélik el a szerző áttelepülését, a család új otthonának megteremtését. Egyáltalán nem tipikus gastarbeiter-szövegek, vendégmunkás szólamok, hanem a(z új hazára tágra) nyitott szemmel figyelő, ironikus, önironikus és remek humorú író feljegyzései a megtapasztalt világról, és az abban felbukkanó embertípusokról, egyebek közt az ingatlanközvetítőkről, a tulajdonosról, az építtetőről, az ügyvédről, a társasház közös képviselőjéről, a folyton elégedetlen lakótársakról („a saját lakás kihozza az emberből a falvédőt”), majd a gépkocsiszerelőkről, tanáremberekről.

Az újonnan vásárolt lakást be is kell bútorozni. Erre szolgálnak a rendkívül kreatív, lapra szerelt bútorelemek, amelyek próbára teszik a vállalkozó kedvű család türelmét, képességeiket, egymásba vetett bizalmukat, hogy a végeredmény alapos fáradtság, dührohamok sorozata és végül hasznavehetetlen roncsbútor lesz. Már ebből a szövegből kitetszik az erdélyi ember egészséges felfogása a nemi elkülönböződésről: a beszélő sejteti, hogy a női princípium képviselője a családi tűzhely őrzője, ha nincs egyéb elfoglaltsága, a férfi által elejtett vadak irhájáról vakarássza az ott ragadt szennyeződést, miközben a férfi megbecsült fegyvereit dédelgeti és készül a következő vadászatra. Nincs semmi LMBTQ-eszmeiség, mindenki tudja, mi a szerepe és feladata, valamikor ezt hívták nemek közti munkamegosztásnak, ami működött is, mindaddig, amíg bele nem köpött a nemi szerepek felcserélésének őrülete. A dolog ilyen egészséges hangvételben folytatódik, amikor a padlástérbe költözött házaspár érzi magán az ülőmunka fizikai sorvasztó hatását, sportolásra adja a fejét, bejelentkezik egy konditerembe, ahol újra fölbuzognak bennük az egészséges nemi hormonok, a férfi szeretne minden gyakorlatból bár duplán teljesíteni, hogy elbűvölje a feleségét, majd amikor a jelen lévő férfitársaság megbámulja arája domborodó hátsóját, fölbuzog benne a birtokvédelmi gesztus. Az edzőteremnek is megvannak a sajátos figurái, a tulajdonos, annak kockahasú felesége, aki edzésvezető is egyben, az „ordibátorok”, akik ordítozva végzik a gyakorlatokat, közöttük csupán a szégyen jut a lötyögő bőrű, szemüveges fiatalembernek, („mukkermannak”), aki már gyerekkorában is sikoltva menekült, ha labdával közelítettek felé, ám a fitneszteremben ráébred, hogy számára az igazi sport bizonyára mégis a foci. Vagyis az sem. Ez az Apucifoci című szövegből derül ki, ami a kötet és a második szövegtömb címét is adja egyben.

A tárcagyűjtemény A Whervétel cím alá sorjázott, nem különben szórakoztató, önironikus, vagy ironikus megfogalmazású, mindenre figyelő és mindenre reagáló szövegeknek is adottak a különböző magatartásokat megtestesítő alakjai, amelyek némelyike nem csupán szórakoztat, hanem fejbe is kólint olykor, hiszen magunkra ismerünk bennük vagy általuk.

Idézetek, áthallások sora, intertextualitás frissíti az egyébként is izgalmas elbeszélést, a csattanó pedig elengedhetetlen a tárcában, ugyebár: „(Igen, a költő szavaival szólok, mert minden írásban kell egy kis irodalmi kitekintés, különben axolotlként – nem tudok szabadulni ettől a gyönyörű szótól és toldalékolt alakjától – élem le a következő életemet: »A költő ír, a macska / miákol és az eb vonít s a kis halacska / ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én...« satöbbi, amúgy tényleg mindent.)” Így például a kisállattartás bonyodalmait is.

Az önfroclizás az Apucifoci fejezet darabjaiban már emlegetett szemüvegviselés témájában folytatódik, amelyekből kiderül, hogy miért jobb és előnyösebb viselet a szemüveg a kontaktlencsénél. A szemüveg ugyebár az élet bizonyos területein az intellektuális fölény jelképe, míg másokon egyenesen a tahóság szimbóluma. Vagy-vagy. Ahonnét nézve. Itt újra a „középsőség” problémájába botlunk.

A ciklusban föltűnnek a kórházi karakterek, ezekről mindig Bozsik Péter Jelentés a Kór Házából című műve jut eszembe, amely ugyancsak cinikusan kezeli a betegsége gyógyításának történetét. (Magam is átéltem néhány dolgot egy gyógyintézményben, amiért föl is robbantanám a kora-középkori szinten működő ispotályt, miként Nagy Koppány Zsoltban is megfogalmazódott az ötlet.) A test nyavalyáival foglalkozó fejezetet követően a cikkíró a gyerekeit teszi meg témájául, aki(k)ről mindeddig főként csupán érintőlegesen esett szó.

Ahogy haladunk előre a könyvben, múlik az idő is, cseperednek a gyerekek, az idősebb fölső tagozatos lesz, és ezzel tovább komplikálódik az egyébként is összetett világ. Erről szól a záró, Közlekedés, iskolakultúra című ciklus. Azzal, hogy a tárcákban nem a gyerekekről esik szó, hanem a közlekedésben részt vevő (autós) taplókról, meg a tanárfigurákról, amelyek valós, az életből ellesett alakok, típusok. A kötetbe foglalt „szövegek egy polgári, jó, legyünk bátrak, kispolgári élet eseményeiről szólnak: olyanokról, amelyek mindannyiunkkal megtörténhetnek, és bizony gyakorta meg is esnek”.

Nem mindegyik tárca egyaránt remekbe szabott, de kivétel nélkül igényes és szórakoztató. A legtöbb már a kezdetétől fogva viszi magával, görgeti maga előtt a poént, de van, amikor várni kell rá, mert a szövegben több poénszerű fordulat is elcsattan, ki kell várni, melyik patron durran a legnagyobbat.