„A társadalmat javítgatni lehet, de megjavítani nem – ennyi talán kiderült a huszadik század végére.” K. I.
A jó esszé kétirányú: egyszerre vizsgálja a külső jelenségeket és reflektál szerzőjének belső világára; amennyire szól a boncolgatott témáról, ugyanakkora mértékben árulkodik megalkotójának személyiségéről és világnézetéről. Társadalmi jelenségek és magánjellegű mozzanatok ötvöztetésével, olykor ütköztetésével írja Kemény István Lúdbőr című sajátos füves könyvét, egyre figyelve közben, hogy mindig megpróbálja a Lényegre helyezni a hangsúlyt. Az esszéírás esetében ily módon a Lényeg keresésének egyik formájává válik. Ahogyan utal is rá, a kamaszkor végén az emberek zöme már tudja, mit akar kezdeni az életével: valakiből asztalos lesz, másvalakiből gyógyszerész, valaki pedig az ügyvédi pályát választja. Annak, aki a Lényeget keresi, azonban csak álhivatásai lehetnek: költő, idénymunkás vagy esszéíró, hiszen ő mindig a Lényeg nyomában van, még akkor is, amikor nem, mert állítólag éppen a betevő falatért dolgozik. A Lényeg pedig ott rejtőzik mindenhol körülötte: Ady Endre „Minden Egész eltörött” verssorában; a hetvenes éveket eltörlő új hullámban; az Európa Kiadó azon dalszövegében, amely kimondja: „a helyzetnek nincs semmi oka, hogy megváltozzon magától”; a tényben, hogy a forradalmian új zenekarok a nyolcvanas évek elejéről „’89 után is pont olyan távol maradtak a hatalmi pozícióktól, mint addig”; vagy akár Menyhárt Jenő azon megállapításában, hogy azért éri meg idealistának lenni, „mert mindennek ára van, és az idealizmustól való megszabadulásnak a meghasonlás az ára”.
Mint a fentiekből is kitűnik a kötet visszatérő motívuma a társadalmi viszonyokra való folyamatos reagálás. Mai szemszögből figyelve Kemény István egy mozgalmas, társadalmilag turbulens időszakban volt fiatal (zenei új hullám, lázadások kora, viszonylagos szabadság, rendszerváltás), éppen ezért a kötetnek a személyes benyomások mellett, bizonyos mértékben nemzedéki jellege is van. A szerző egy szerencsés generáció tagjának tartja magát, függetlenül attól, hogy egy diktatúrában született, és élt huszonnyolc éves koráig. Azért tartja nemzedékét szerencsésnek, mert láthatta, hogyan működik egy totalitárius rendszer, egyben azt is megtapasztalhatta, hogyan omlik össze. Mint írja, az ő életüket már nem tudta tönkretenni a „kommunizmus”, mint a náluk idősebb korosztályokét: „[m]egtanultunk félni tőle, de megtanultunk nevetni is rajta”, úgy érezte, jókor és jó helyen születtek, a „szerencsés véletlenek folytán egy kétes minőségű táptalajból (Kádár-korszak) kinőve jó és rossz hatások optimális kombinációja alatt hajtottunk ki, és nevelődtünk fel, és most fogunk virágba borulni”. Bár azt állítja, hogy húsz év alatt sem veszett ki belőle ez az érzés, csak várja türelmesen, hogy visszajöjjön, a kötet több esszéjéből is egyfajta csalódottság érződik, mintha eljátszotta volna ez a szerencsés korosztály a történelmi lehetőséget egy igazságos, mindenki számára élhető társadalom kialakítására. Kemény aggodalmát fejezi ki, hogy „a huszonegyedik század elején az európai eredetű civilizáció a francia forradalom előtti társadalom felé közeledik”, ami azt jelenti, hogy „a szabadság, egyenlőség és testvériség kétszáz éves korszakának nemsokára vége lesz”. Nem tud szabadulni a gondolattól, hogy a második világháború győztes szövetségesei nemcsak az érdekszférákat egyeztették, hanem testvériesen az Egyenlőségen és a Szabadságon is megosztoztak: az elsőt kapta a keleti blokk, a másikat pedig a nyugati világ. Ilyen értelemben a rendszerváltás tulajdonképpen a Szabadság győzelmét (is) jelenti az Egyenlőség felett. Mint írja „[a] győztes Nyugat, miközben buzgón igyekszik a rendszerváltás óta öntudatos, szabad embert faragni belőlünk, szolgalelkű keletiekből, egyúttal fogyasztóvá, célcsoporttá, lakossággá, elbutított, félanalfabéta, atomizált senkikké tesz minket”. Természetesen a helyzet ilyetén alakulásának okait vizsgálva, a hazai politikum felelősségéről kialakult meglátásait sem hallgatja el, a rendszerváltástól eltelt bő negyed évszázad fejleményeit befolyásoló aktuálpolitikai kérdésekről is több ízben kifejti véleményét. Eközben a médiában feltűnő politikai elemzőkkel, politológusokkal és egyéb szakértőkkel ellentétben, akik rendre az általuk favorizált oldal erényeire, illetve a másik visszásságaira hívják fel a figyelmet, Kemény a teljes politikai elitet górcső alá veszi, rámutatva mind a jobboldal, mind a baloldal hibáira, amit a legszemléletesebben az általuk képviselt jövőkép által éreztet. Míg az erőteljes, „új, saját középosztályt épít[ő]” jobboldalnak felrója, hogy jövőképe nem öleli fel az összlakosságot, addig a baloldali ellenzéket azért marasztalja el, mert neki viszont semmilyen jövőképe sincs, és ha valamiben igaza is van, nem tehet megvalósítása érdekében semmit, mert egyetlen konkrét elképzeléssel sem rendelkezik.
A társadalmi kérdések elemzése mellett a Lúdbőr másik többszörösen feltűnő témája az irodalom: a magyar irodalom megítélése, társadalmi szerepe, létjogosultsága, az öt részre tagolódó kötet utolsó részében pedig 50+1 kisesszében arról az 50+1 irodalmi alkotásról – irodalmi pillérről, ami lehet egy életmű, egy könyv, egy vers, vagy csupán egy verssor – ejt szót a szerző, amely a legnagyobb hatást gyakorolta rá költőként, közíróként, emberként egyaránt. Rendszerint nemcsak magáról a műről olvashatunk ezekben a kisesszékben, hanem a művel kapcsolatos társadalmi kérdésekről, az adott műben szereplő társadalmi miliőről, vagy a társadalmi háttérről, amelyben az adott mű olvasódik. A magyar irodalom tekintetében számos jeles elődről – Adyról, Kosztolányiról, Ottlikról, Csokonairól, Weöres Sándorról, Rejtő Jenőről, Zrínyi Miklósról, Fekete Istvánról –, azok irodalmi szerepéről, egymás közti viszonyáról, emberi tulajdonságáról esik szó. A szerző irodalmi, még inkább emberi megközelítésből igyekszik rávilágítani a szerzők munkásságára vagy egyes alkotására, megpróbálja társadalmi kontextusában értelmezni a műveket, eközben sokszor a jelennel hozza párhuzamba a tárgyalt alkotást, s nem ritkán a szerzőhöz vagy művéhez kötődő személyes történettel színesíti írását. A magas irodalommal meglehetősen keményen bánik, különösen saját műfajával, a verssel szemben szigorú, közben azon töpreng, hogy az írott költészetre talán nincs is már szükség. „Miért én vagyok a költő, ha Menyhárt Jenőt, Lovasi Andrást, Kiss Tibit ezrek idézik fejből?” – veti fel a kérdést. Kérdését később a következőképpen bővíti ki: „Mintha a »magas« irodalomnak (…) hasonló önértékelési zavarai lennének, mint nekem: van-e őrá szükség egyáltalán? És ezt elitizmussal kompenzálja. Sokszor érzem úgy, hogy az irodalom az alfabetizmus korszakában, vagyis az elmúlt jó száz év során, de igazából a romantika óta – tulajdonképpen meg van sértődve az írni-olvasni tudó emberekre. Lefitymál mindenféle költészetet, amit egy hétköznapi ember felfoghat és szerethet. Legiccsezi, lelektűrözi, lebiedermeierezi. Az irodalom a huszadik század második felére meggyőzte magát, hogy szinte semmilyen téma nem méltó hozzá, mert igazából csak maga a nyelv lehet a témája, viszont mivel a nyelv sajnos ugye végzetesen pontatlan, úgysem lehet elmondani semmi fontosat a nyelven, és hát egyébként is: mi a fontos?” Összegezve Kemény tehát megállapítja, hogy „[a] »magas« irodalom nem igényli, hogy lúdbőrösen olvassák és hallgassák”, hiszen „[a]z irodalomnak mintha semmi más legitim témája nem maradt volna, mint saját maga”. Igaza van a szerzőnek? Igen, mert az irodalmi elit egy része szeret „kivételezettként” tekinteni magára, mintha az irodalom – képletesen szólva – csak nagyestélyiben lenne befogadható. Másrészt pedig nincs igaza, mert az igényes irodalom mindig megtalálja az utat olvasóihoz – a legjobb érv erre a megállapításra a szerző költészete és éppen taglalt esszékötete. Tisztában van ezzel a kettősséggel Kemény István is, nem véletlenül utal rá, hogy, miközben időről időre újra meg újra elsiratjuk, szem elől tévesztjük, hogy a magyar kultúra – s annak részeként a magyar irodalom – aranykorában élünk: immár kétszáz éve. Nem ártana ezt végre észrevenni.
