A Forum Könyvkiadó gondozásában megjelent Szikkadó földeken című Herceg János-regény először az ötvenes évek elején került nyomtatásba folytatásos regényként a Magyar Szó hasábjain. A hetvenkilenc részből álló alkotást a szerkesztő „a vajdasági életből vett mai életünket ábrázoló, érdekfeszítő és fordulatos regény”-ként ajánlotta a napilapolvasók figyelmébe.
Hogy Herceg műve mennyiben váltotta be a hozzá fűzött reményeket, s felkeltette-e az olvasók érdeklődését, ennyi év távlatából nehéz meghatározni, a kritika azonban nem volt vele maradéktalanul elégedett. Sőt. Szeli István például regénykísérletnek nevezte, és több méltatója is egyebek mellett felrótta, hogy a szerzőnek nem sikerült a nagy korszakos átalakulás, a második világháborút követő időszak regényidejű bemutatása.
Talán ez a szakmai körökben tapasztalt elégedetlenség lehetett az oka annak, hogy a Szikkadó földeken nem jelent meg kötet formájában, s elvétve maradt meg a köztudatban, még a Vicsek Károly által rendezett, 1987-es televíziós adaptáció ellenére is.
A Forum értékmentő gesztust tett tehát azzal, hogy tavaly kötet formájában elérhetővé tette ezt a több mint fél évszázada elfekvőben lévő művet. Értékmentést, hangsúlyozom, mert a regény ugyan cselekményvezetés és konfliktuskezelés tekintetében nyilvánvaló hiányosságokkal bír, és a helyenkénti propagandaszerű elszólások sem írhatók a javára (bár ezek az adott kor, a kibomló szocializmus szólamaiként korhűek, s a szövegtestbe való emelésük az adott miliő autentikus ábrázolásának eszközeként is felfogható), a mű kortörténeti dokumentumként igazán jelentős. Mondhatni: Herceg e művével Illyés Gyula-i szintet üt meg, s nem lehet figyelmen kívül hagyni a Szikkadó földeken és a Puszták népe irodalmi-szociográfiai rokonságát.
Igaz, a két szerző ábrázolási módszere eltért, Illyés nagyobb időbeli fesztávot ragadott meg, s a Puszták népében három generáció korát görgette végig: a kiegyezés, a századelő és a harmincas évek korát, Herceg pedig egyetlen időbeli-történelmi mozzanatra fókuszált, a második világháború végére, amikor „...nemcsak a németek, a magyarok meg az olaszok vesztették el a háborút, hanem az urak is”, amikor „két hét előtt még nagy vacsora volt fönn a kastélyban, tiszteket fogadott a tekintetes úr, magyar meg német tiszteket, hajnalig mulattak. Most meg lám, nemcsak ők menekülnek, hanem még a tekintetes úr is”, aki „elmenekült a német és magyar katonaság után, s most azt mondták, egy új világ jön a régi helyébe. Nem lesznek urak többé, nem lesznek szolgák.”
Az idővezetés tekintetében Herceg műve mintha a Puszták népének folytatása lenne, hiszen két évtizednyi ugrással nagyjából ott folytatja, ahol Illyés abbahagyta a pusztai élet és életforma ábrázolását, s az Illyés által annyira várt és óhajtott forradalmi jellegű változások beálltának idejét örökíti meg a Szikkadó földekenben. Csakhogy míg Illyésnél a szociális-fizikai nyomorúsághoz társuló tudati nyomorúságban tengődő pusztai emberek legnagyobb álma az önálló, szabad emberré válás, Hercegnél az elmenekült földesúr után maradt bizonytalanságban a pusztaiak inkább megrémülnek a rájuk szakadt szabadságtól, mintsem érdemben élni tudnának vele.
Herceg regényének ideje, igaz, nem is nyújt lehetőséget efféle kibontakozásra, azt az izgalmas pillanatot örökíti meg ugyanis, amikor a kezdeti tanácstalanság és háborús zűrzavar még csak minimális elmozdulásokat tesz lehetővé. Halmai Zoltán tekintetes úr Zombor-környéki, sok száz holdas uradalmában ugyanis magukra maradnak a birtok munkásai, cselédei, lévén, hogy a gróf elmenekül az előrenyomuló partizáncsapatok elől, akik igényt tartanak a birtokon megtermő ellátmányra, illetőleg elvárják, hogy a birtokon lévő munkát ezentúl az addigi cselédség végezze, immár fizetségért, s az ügyes-bajos feladatokat a választott intéző bonyolítsa le. Azoknak az embereknek azonban, akik több emberöltő óta cselédsorban éltek, akik megszokták, hogy parancsra cselekszenek és lényegében a létfenntartáshoz elegendő élelemért, ruhaneműért dolgoztak, s készpénzzel alig rendelkeztek – nem egyszerű egyik napról a másikra elfogadni, hogy immáron megszűnt az addigi „létbiztonság”, még ha sanyarú volt is, s ezentúl a maguk urai, ki-ki a saját létfenntartásáért felelős. A tanulatlan, zárt kisvilágban élő emberek ráadásul a maguk körül zajló politikai-történelmi folyamatokat sem látják át, hiszik is, nem is, hogy „végleg elmentek a kakastollasok”, hogy a beígért változások az ő javukat szolgálják majd, úgy tudják, hogy Tito a szegények királya, és sehogy se képesek megérteni, miféle világ lesz az, amelyben mindenki egyenlő, és nem lesznek többé urak, pedig hát „köll, hogy valaki parancsójjon a népnek” – mondogatják.
Ebben az új helyzetben talán csak a fiatalok képesek a régi életformával való azonnali szakításra. Míg Illyésnél ritkaságszámba ment a pusztáról való kiválás, a „felemelkedés” lehetősége, Hercegnél a fiatalok már élnek az adódó lehetőségekkel – informálódnak, képezik magukat, s mint a Petőfi-brigádba belépő, majd leszerelése után a birtok intézőjévé avanzsáló Pelle Gyuri: a szocializmus új embertípusának megtestesítőiként karriert építenek.
Herceg János regénye erősen szociográfiai töltetű, s ez fokozza a mű élvezeti értékét. Erénye a pusztai lét általános, jellemző vonásainak megragadása, az adott életforma merev állandósága által meghatározott sorsképletek megörökítése, és a pusztai ember észjárásának, erkölcsének, világlátásának rekonstruálása, amellyel, Illyés művéhez hasonlóan, egy letűnt kor emberének és világának krónikájává válik.
