Az egyik írás szereplője fenyegetően megjegyzi: „Ez most már mindig így lesz. Ez most már így marad”. Néhány oldallal később pedig a következő mondatra bukkanunk: „A beálló sötétségnél tán csak egy a rosszabb: ha minden kitisztul, s a kilátások világosan látszanak”.
Szerzőnk megadóan széttárja a karját; ez van, nézzünk szét tehát itt, ahol vagyunk. S ebből a „szétnézésből” áll össze ez a viszonylag vaskos – a budapesti Magvető Kiadó által tavaly megjelentetett – kötet, Keresztury Tibor válogatott és új tárcanovelláival. Azok sokfelé elkalauzolnak bennünket, mindenekelőtt a magyar hon keleti végeire (Miskolc, Debrecen), majd felüdülésként a Balaton mellé, aztán a stadionokba, várótermekbe, kültelki lebujokba, utóbb a nyomasztó bürokrácia világába is. Ami pedig az alakokat illeti, felvonul itt a reményvesztettek széles sávja: elesett hajléktalanok, lezüllött alkoholisták, utcalányok, csavargók, naplopók, csellengők, „nagyon régtől itt rekedt” lézengő semmittevők. A „helyszínek” szintén meglehetősen hétköznapiak: utazások, alkalmi beszélgetések, lepusztult lakótelepek, focimeccsek, sorban állás, karácsonyi emlékek, munka a szerkesztőségben, régi bulik, kempingezés... Az író mindezt látja – s megfigyel. Közben kívül is van meg belül is, felül- és alulnézetben szintén, inkább mégis: oldalt. Nem szenvtelen, de nem is kötődik: inkább tanú. A tömény lehangoltság, mozdulatlan állóvíz és ragadós kisszerűség láttán ugyanakkor nem méltatlankodik, de nem is lázad, mosolyt, sírást nem erőltet. Viszont: kilóg a sorból. Egyetlen arcizma sem rándul azt észrevételezvén, hogy a szaunában a kabinos Dantét olvas. Vagy mégis? Méltatói kiemelik, hogy Keresztury legfontosabb kelléke a humor. Amely olykor abszurd, olykor szarkasztikus, máskor a klasszikus kabaréirodalmat idéző. Ám szerzőnk ez esetben is finom cselt alkalmaz, nem kívánja alakjait mindenáron és mindenképpen nevetségessé tenni, mert tudja, mulatságosak azok önmagukban véve is, elegendő „csak” leírni őket, vagy a szituációt. Például azt az egyenes vonalban haladó merev-részeg „polgártársat”, akinek egy virágbolt akadt az útjába, s ott végképp eldőlvén „a hajából a járdára hullt egy szál görbe liliom”.
Szerzőnk tehát jegyzetel. Pedánsan. A tolla mindig készenlétben, így érkezhetnek is már a városszéli buszmegállóba a hajnali utasok, önfeledten bíbelődhet a játékautomatával az a személy, akinek kigyullad a kályhához állított karácsonyfája, betódulhat a vasúti restibe a temetésre készülődő vidám társaság, de nem téveszti szem elől azt a hajléktalant sem, aki magányosan álldogál a pláza előtt. (Finom stílusváltást alkalmaz viszont a Tolnai Ottóról szóló szép sorok esetében.) A leírás általában mindig igen precíz és aprólékos. Az Egy estém otthon c. írásában például már sorakoznak is a konyha tárgyai: mérleg, vasmozsár, római tál, mikrohullámú sütő, cserépkorsóban fakanalak, bekevert almaszörp, poharak, gyógyszerek, gyufa, a falon grafikák stb. Miután Keresztury elkészült a „színpadképpel”, szituációt teremt. Rendre ekkor mozdul meg a szöveghalmaz, s a másolt, rögzített tények és párbeszédek azonnal más dimenzióba helyeződnek. A távolságtartást pedig oldja a humor, olykor inkább valamilyen fanyar fintor, s erre szükség is mutatkozik, hiszen az írások zöme voltaképpen éles korrajz egy társadalom állapotáról, évtizedekre visszanyúlóan, s ilyen vonatkozásban talán részünkről is hozzátehető, megkockáztatható: már maga a krónikás születési dátuma is meghökkentően előrevetíthetett valamit a későbbi leleplező groteszk fintorának furcsa kettősségéből, hiszen szerzőnk november 7-én (1962-ben) született, a (nosztalgiából írjuk a korábban honos nagy kezdőbetűkkel) Nagy Októberi Szocialista Forradalom (45.) évfordulóján. Hogy aztán – ha már belekezdtünk az életrajzba – az Alföld c. folyóirat meg a Szép versek szerkesztője legyen, a Magyar Narancs külső munkatársa, a Litera c. internetes irodalmi portál főszerkesztője, úgyszintén a stuttgarti Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központ igazgatója, tanulmányaival és publicisztikájával kiérdemelve közben többek között a Déry Tibor-díjat és a József Attila-díjat.
A tárcát mindenkor a hírlapírás (és az irodalom) fontos műfajának tartottam, s nem is pusztán a szórakoztató, „szempihentető” jellegénél fogva, bár ez sem lényegtelen egy túlterhelten hírdömping-időszakban. A jól, szellemesen megírt tárca (és a tárcanovella) pillanatfelvételei a feledhető napi információkkal szemben az élet valódiságát tárják elénk, a szerzőnek pedig esélyt kínál kedvére válogatni a (bravúros) stíluseszközökben. A magyar újságírás e régi és nemes hagyományának továbbéltetésére példa Keresztury Tibor egységes, markánsan személyes hangvételű kötete.
