A Cirkusz voltaképpen egy állam, Hekkitánia, a Manézst Luigi King, a porondmester vezeti, ő az ország (önkény)uralkodója. A bőségben élő famíliája a közvetlen kiszolgálója, közönsége pedig a módszeresen elhülyített, nyomorban tartott Nép, talpnyalói az alattvalók dúsgazdag Krémje. A Cirkusz látvány, szórakoztatás, a nincstelenség álságos pótléka. Luigi gyermekei látják ugyan azt is, amit apjuk nem óhajt tudomásul venni, kényelemszeretetből nem tesznek ellene semmit, kihasználják a dinasztia anyagi hozadékát. A Nép nem lázad, inkább meghunyászkodik, fél, és elfogadja a Cirkusz káprázatos ragyogását. Ezzel együtt az állam militalizálását, az országban uralkodó rasszizmust, idegengyűlöletet, homofóbiát, a nőket szülőgéppé alázó szexizmust. A Porondnak képzelt állam fennállása harmincéves valóságáról a következőket írja a regényben az ellenzéket megtestesítő szócső, Karl Varrman egyik rendszerellenes könyvében: „A politika nyelve egyik napról a másikra megtelt puskaporral. Egyszer csak már egy buszmegálló átadásához is hadiszerencse kellett. […] A beszédmódot a harcmodor, az integetést a szalutálás, a táncot a vigyázzállás, a nézelődést a megfigyelés, a pletykát a besúgás váltotta fel, séta helyett menetelés, ábrándok helyett tervek, mozdulatok helyett pózok, társaságok helyett alakzatok jöttek létre, fejlődtek fel. A trombiták harci riadót fújnak (állandó alarm!), dobpergés hallik szünös szüntelen a figyelem fenntartására és eltérítésére.”
Az istenített, örökké idézett, hivatkozott, a hettikán nép idő- és érdembeli elsőbbségét megtestesítő Trapezius, az őshettikán király, a Luigi King történelemalakítása által kitalált figura, a népe több ezer éves, elvitathatatlan ősiségét igazoló áltörténelmi kreáció. A minduntalan rá hivatkozó Luigi King országlásának harmincadik évfordulója alkalmából adott televíziós interjújában érzékletes elemzését adja a populista diktatúra, a zsarnokság és önkényuralom, a személyi kultusz („Ezt is én építettük.”) működésének, ami sehol a világon nem ismeretlen, elemei a magyar valóságra is kivetíthetőek.
Helikon, Budapest, 2021, 210 oldal
A méltán népszerű stand up komikus, szatirikus nyelvű humorista Bödőcs regényíróként is az élőbeszéd nagymestere. Narrációjában folyamatosan pezseg a nyelvi humor, aminek összhatása szatirikus, de az orációban van leginkább elemében, amikor hosszan beszélteti hőseit, páratlan szónoklatokat, kíméletlen dialógusokat alkot. Erőssége emellett a halmozó felsorolás, legyen szó főnevekről vagy melléknevekről, tehát megnevezésekről és jelzőkről egyaránt, célja a lehetőségek nüansz-kimerítése, ami eleve a komikus hatás kiváltására irányul, akár a Cirkusz létmódja maga. Luigi King fergeteges első és egyben utolsó választási kampánya során a porondmester végeláthatatlan cselekedeteit hasonló bőséggel sorolja, a gátlástalan halmozás karikaturális, cirkuszi villogást megidéző tobzódásba torkol, a pazar szatírán kívül nehéz bármit is komolyan venni ebben az allegorikus regényben. A bőség gazdagsága olykor hatásvadász semmitmondásba csap át, Luigi tanácsadójának, Szurkovicsnak az írói ambícióiról festett fejezet semmitmondóan ékes, tét és súly nélküli, a zárómondat a fejezett legkifejezőbb összefoglalása: „Vallás és politika lett tehát a művészinek szánt írásokból.”
Az egykori államelnök, és a vezető pozícióra áhítozó Luigi harminc évvel korábbi televíziós vitájának felidézését követően leül a történet, a humor megmarad ugyan, ám valahogy üresen, hatástalanul folyik az elbeszélés. Itt letenném a könyvet, abbahagynám az olvasást. Csakhogy eddig még nem történt meg, hogy félbehagytam volna egy regényt, mindig adok esélyt a szerzőnek, hogy túllendítse magát a maga ásta vermen (értsd: ürességen).
„A jövő a nyelv lövészárkaiban dől el. […] Szavakból lesz a hűség, a lázadás, a hit, a kétely, ezeket a szavakat kell stemplizni. Billogot minden kifejezésre!” – olvassuk Szurkovics bölcsességeinek egyikét, ő a zsarnok diktátor leghűségesebb kiszolgálója, tanácsadója, ápolója és gondozója, egyben végórájának egyedüli szemtanúja, körmönfontsága nyomán még a zsarnok cirkuszmester utódja is lehetne, hiszen a dinasztia közvetlen leszámozottjai még apjuk szerint is alkalmatlanok e pozícióra, egyik fia izomagyú, a másik buzi, lánya nő, tehát apja szerint vezetésre alkalmatlan, egyedüli reménysége egy szem unokája, de ő még fiatal a kormányzáshoz, a pénzsóvár, hedonista Krém között sincs Luiginél alkalmasabb parancsoló, de az új zsarnok színre (porondra) lépéséig nem jut el a történet.
A hatásvadász nyelvi túlcsicsázottság mellett az a legnagyobb probléma ebben a regényben, hogy voltaképpen nincsen története. Vannak benne események, cselekmények, de a tényleges történet hiányzik, e tekintetben üres, mint egy leengedett lufi. Megismerhető belőle a zsarnokság bájjal elfedett anatómiája, hasonlóságokat vélhetünk felfedezni a valóság és annak szarkasztikus ábrázolása között, jókat kacarászhatunk a szerző nyelvi leleményein, pazar monológjain és pompás párbeszédein, lexikális tűzijátékain, ám hiányzik a szövegből az ironikus ihletettség, ami előző két könyvét (Addig se iszik, 2017; Meg se kínáltak, 2019) működtette.
Bödőcs kétségtelenül tud írni, prózáját jó is olvasni, de az igazi műfaja a humor, nem pedig a regény. Ezzel a megállapítással senkit se kívánok lebeszélni a Mulat a Manézs olvasásáról, a ráfordított órák nem válnak elveszett idővé.
