Mi hát az idő? – veti fel a kérdést Oberczián Géza Téridő című kisregény-trilógiája, és egyértelmű válasz helyett, Hippói Szent Ágoston frappáns megfogalmazása által, megpróbál legalább szellemes magyarázatot adni az ősi dilemmára: „Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.”
Közelítsünk feléje akár a fizika, akár a filozófia irányából, az idő felfoghatatlan marad a számunkra, annak ellenére, hogy állandóan érezzük a jelenlétét az életünkben: amikor a tükörbe pillantunk, sietősen a munkába vagy izgatottan egy találkára indulunk. Ha sejtelmesek szeretnénk lenni, akár úgy is fogalmazhatunk, hogy az idő is olyan lehet, mint a nulla vagy Isten: úgy van, hogy nincs.
Természettudományi tekintetben az idő mindig azonos ütemben telik, állandó és manipulálhatatlan, időérzékünk azonban képes őt viszonylagossá varázsolni, ami azt jelenti, hogy beszélhetünk úgynevezett objektív és úgynevezett szubjektív időről. Míg az első tőlünk függetlenül létezik, a másikat a tárgyilagos idő és személyiségünk kölcsönhatása határozza meg.
Az időről évezredek óta elmélkedő gondolkodók többnyire egyetértenek abban, hogy létezik múlt, jelen és jövő, az idő rejtélyes volta azonban továbbra is alkalmassá teszi őt a különféle spekulációkra. Bár életünket áthatják az idővel kapcsolatos fogalmak, mint amilyenek a dátum, az időszámítás, a határidő, az órabér, az időzóna, a napidíj, az időpont, a játékidő stb., olykor mégis érezhetjük azt, hogy az idő csak illúzió: múlt, jelen és jövő egyszerre léteznek. Mi az örökös jelenben élünk, ami viszont teljes mértékben megfoghatatlan, mire idáig értem, ennek a mondatnak az eleje már múlttá vált, a vége pedig még a jövő része, mire azonban kiteszem a pontot, az is múlttá lesz.
A különböző idődimenziókra különböző életfilozófiák épülnek. Valaki a múltba ragad, és képtelen továbblépni; valakit csak a jelenidő foglalkoztat, mert úgy véli, kár a lezárult múlt és a bizonytalan jövő miatt feláldozni a mostani pillanatot; valaki pedig minden tettével a jövőt építgeti.
Magyar Napló, Budapest, 2023, 280 oldal
A Téridő című kötetben az idővel kapcsolatos kérdések sejlenek fel, észrevétlenül azok mozgatják a cselekményszálakat és irányítják a hús-vér szereplők tevékenységét és gondolatmenetét. A precíz műgonddal összeállított kötet filozófiai elképzelésre vall, a szerkezet bölcseleti háttere azonban nem nehezedik rá magukra a történetekre.
Oberczián Géza kisregényfolyamját az idő három különböző dimenziója határozza meg: a Szingularitás a múlt idő, az Eseményhorizont a jelen idő, az Entrópia pedig a jövő idő. Mindhárom esetben a szerző mankó gyanánt a fizika tárgyából rövid szakismertetőt ad a címben szereplő jelenség mibenlétéről.
A Szingularitás fragmentumszerű feljegyzések sorozata. Az elbeszélő férfihős hol tárgyilagos, hol szürreális, hol pedig meditatív jellegű vallomásaiból sajátos mozaikképként áll össze a történet, amelynek, mint menet közben kiderül, meghatározó részecskéje egy sajnálatos eset a múltból, ami múlhatatlan önmarcangolásra készteti és a kiúttalanság lelkiállapotában tartja a férfit.
Az Eseményhorizont egy lakóépület több lakója és az épületben épp megforduló személyek jelen idejű tevékenységének a leírásából tevődik össze. A filmszerű vágásokra emlékeztető elbeszéléstechnikával megírt fejezetekben különféle élettörténetek elevenednek fel előttünk: a mélabús festő és a lány; a nyugdíjasként karbantartó megbízásban dolgozó régimódi tanár, aki az overallja alatt szürke öltönyt visel fehér inggel és nyakkendővel; az egykor ünnepelt énekesnő, ma italozó öregasszony; a gyermeke elvesztését soha ki nem heverő gondnok és felesége; az apját idealizáló kislánnyal magára hagyott asszony; a blogírással próbálkozó albérlő srác; a terhes fiatalasszony és karrierközpontú férje. Minden lakásajtó mögött külön univerzum terül el, a közös lakhely bizonyos tekintetben mégis egymásra utalja az ott élőket, összekovácsolva sorsukat.
Az Entrópia főszereplője egy állami gondozottként otthonban nevelkedett fiatal hölgy, aki az összes nehézség ellenére, amivel szembe kell néznie – folyamatosan kísértő múlt, a jelen kihívásai és a bizonytalan jövő –, megpróbálja egyenesbe hozni az életét, és ami még fontosabb, minden igyekezetével azon van, hogy az események különös alakulása folytán hozzá csapódott, és a felügyeletére bízott kislánynak jobb megélhetést és szebb gyermekkort biztosítson, mint amilyenben neki volt része.
Az izgalmas cselekményekkel rendelkező, feszesen elmesélt, sodró lendületű kisregényeknek az árnyalt karakterábrázolás és szabatos nyelvhasználat mellett további nagy erőssége a társadalmi háttér finom érzékeltetése, anélkül, hogy a szociális körülmények taglalása a cselekményvezetés rovására menne. A szerző kellőképpen érzi az egyensúlyt, és mindig csak a hőseire összpontosít, ügyesen elkerülve azokat a csapdahelyzeteket, amelyek egy-egy társadalmi jelenség vagy közéleti téma boncolgatására csábítanák.
A szerkezeti megoldásoknak köszönhetően lényegében különálló, tartalmi tekintetben azonban lazán egymáshoz kapcsolódó kisregények azt vizsgálják, hogy az idő, annak múlása vagy egy adott pillanat, hogyan és mekkora mértékben befolyásol(hat)ja életünk alakulását a körülöttünk lévő térben. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy a véletlenek miféle furcsa összjátéka révén jutottunk el a múltból a jelen pillanathoz, azt is tudnunk kell, hogy összes erőfeszítésünk ellenére sem vagyunk képesek előre meghatározni a jövőnket.
Az idő perspektívájából láttatott történetek elbeszélése közben Oberczián Géza mindvégig játszik az idővel – szinte ugyanolyan ügyesen, mint ahogyan az idő játszik velünk.
