Csík Mónika százegy haikut tartalmazó verseskötete százegy pillanatkép szavakba és mondatokba átfolyó versélménye. A kép és a képzelet teremtői ereje szövik át egymást ebben a kitaposott ösvényen járó versvilágban, melyben a pillanat megragadása, az idő hasadékán átvilágló tartalmak meglátása szolgáltatja az érzékszervi látványon túlmutató költői üzenetet.
Ezen a ponton határozottan érintkezik Csík Mónika haikuköltészete a zen szellemiségével, amelyből ez a japán versforma megszületett, és amely a hatvanas évektől a magyar és azon belül a vajdasági magyar irodalomban is meghonosodott a befogadással, „a magáévá tétellel” szükségképpen velejáró arculatváltozással. A tömörség, az összevontság, a kimondhatatlanra kaput nyitó valóságleírás, a rádöbbentés, a felvillantás, a megszokottból való kiléptetés igénye és a csattanóval zárulás, melyek az eredeti japán haiku jellemzői, megmaradtak az átültetés során. A japán moraszámláló verset szótagszámlálóvá (5-7-5) átalakító magyar haikunak a nyugati költészetben szokatlannak számító rövidsége eleve kijelölte ezt az alkotói utat. Az többnyire tudatos költői választás döntése volt, hogy a magyar haiku mennyiben igyekezett a szatorira, a megvilágosodás-élményre törekvő, formabontó buddhista irányzat, a zen szellemiségét visszatükrözni. Sok esetben valószínűleg az intuitív költői ráérzés terméke volt az eredeti formához hasonulás a szellemiségben is.
Csík Mónika haikuit olvasva tudatos döntést sejthetünk e mögött a hasonlóság mögött. Erről tanúskodik a kötet hatvanegyedik verse, amely a Zen címet kapta: a por örökös mozgásban: szállong, ődöng – a kő csak kivár. (Eredetileg a japánok is folyamatosan, egyetlen sorban írták le a haikut.) E vers a változások sodrásában levés és a mozdulatlanságban levés összeegyeztethetetlensége közötti résben felvillanó, se nem mozgó, se nem mozdulatlan valóságra irányíthatja a figyelmünket, s így a zenben kulcsfontosságú, ürességről (sunjata) szóló buddhista tanítást juttathatja az eszünkbe. Mégsem ez, hanem a fejezetcím alá be nem sorolt kötetindító vers tekinthető a haikukötet ars poeticájának, amely így szól: százegy pillanat / kiragadva az idő áramlásából. (A gondolatfordulatot jelző cezúra az én jelölésem.) A zen és a belőle kinövő eredeti japán haiku a valóság felé megnyíló rést keresi, amelybe pillanatnyi bepillantást nyerhet a megtapasztaló, Csík Mónika haikui a jelenvalóban, a pillanatban megnyíló időrésre irányítják a figyelmünket.
A Szél viszi táncba százegy rövid verse a magyar haikuban leggyakoribbnak számító formai ismertetőjegyek alapján íródott, amelyek azonban nem kőbe vésett szabályok. Címmel rendelkeznek, van központozásuk, de nincs mondatindító nagybetűjük, kötöttek (5-7-5 szótag három sorban), a második sor elején, közepén vagy végén cezúra, gondolatfordulat található.
Az indítóverset nem számítva a kötet száz haikuja öt fejezetcím alá sorolódik mértani szabályok szerint megszerkesztve (1 + 5 x 20). A központi téma a természet, a látvány: az első fejezet az étek és a gyümölcs, a második a szexualitás-szerelem és a női test, a harmadik a természet mint látvány, a negyedik az emberi táj, a belakott környezet mint látvány, az ötödik pedig a természet mozgó világa, az állatok, a bogarak, a madarak ábrázolása pillanatképekben. Magában a kötet versfolyamában is felfedezhetjük a cezúrát a harmadik és a negyedik fejezet között a természet világa és a természetből kiszakított embervilág ellentétességében.
Magukról a versekről a kezünkbe vehető kötetre, az Életjel igényes formában megjelenített kétszázadik kiadványára rátérve a közös munkára, az együttalkotásra kell felhívni a figyelmet. Minden egyes haikuhoz Janovics Erikának egy-egy illusztrációja párosul, a szavakkal leírt verskép és az adott haikut illusztráló, lefestő kör alakú kép elválaszthatatlanul összetartozik. Egységüket érzékeltetve akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy Janovics Erika képét Csík Mónika haikuja illusztrálja verssel és Csík Mónika versét Janovics Erika írja le a kép poétikájával. A zen szellemisége itt is előtűnik, a kötet e szempontból ugyanis százegy meditációra alkalmas tárgyat foglal magába az adott haiku mellé párosított képpel.
Ezt a meditációra ösztönző irányultságot nemcsak a haikuk jelenítik meg a kötetben, melyeknek rövidségüknél fogva eleve ilyennek kell lenniük, hanem a körben ábrázolt illusztrációk is, melyek e szokatlan alakú „képkeretben” a szemet idézik, azt az érzékszervünket, amelyen keresztül látjuk a világot, de amelynek a felszínén kicsiben a látott világ is visszatükröződik.
Nyitókép: Életjel, Szabadka, 2024, 120 oldal
