Utószót írt Mohai V. Lajos a magyar költészethez, ami tehát nem összegzés, nem lezárás, nem rekapituláció, hanem a magyar költészet személyes megélésének lenyomata. Korántsem segédanyag a magyar líratörténet tanításához, hanem saját lábán álló irodalmi alkotás, ami nem harangozza be se a műfaj halálát, se nem jósolja halhatatlanságát. Mindössze különleges erővonalak mellett párbeszédet folytat egy jelentőségét veszítő jelenséggel. A szerző szerint ugyanis a költészetnek nincsen akkora súlya, se jelentősége, amekkorát hajlamosak vagyunk neki tulajdontani. Nem nyújt táptalajt a költői hiúsághoz: „Síron a név emlékirat-darab / vésetni hamisan nem szabad! / »elfelednek egy pár év alatt« – / poétai hiúság sem dagaszt.” (Autogram) A költőként megnyilatkozó Mohai V. szerint a természet többet megőriz az ember mivoltáról és történelméről, mint amire a poézis képes. Erről a következőképpen fogalmaz a Végső emlékezés című versében:
A drótfonatú pincetorkolatokhoz az almásderes lovak
emléke tömörül.
Ahová többé nem döntik be takarmányukat a fuvarosok,
mert utánuk se ló, se szén, se szenes nem indul el már.
Bárhová tartsanak is, nem érkezik róluk hír.
Összekoccanó itatóvedrek fémes kongását elnyeli
a végső emlékezés.
Hová is lenne innen el az út?
Ami az egyén mikrokozmoszából a vers révén kicsapódik, része a nagytermészetnek, illetve annak, amit természetnek vélünk:
Gyermekkori vigasz: az Ég oltott mész.
Sok felhő meszesgödörből néz.
Az Ég hepehupás, ki se látszik a Nap.
Leülepszik alján a mészdarab.
(Mészdarab)
Máshol a mikrovilág tárgyfelsorolásként vonul be a versbe. (Üszkös seb)
Másik számottevő észrevétele, hogy az alanynak ki kell vonulnia az alanyi költészetből, a személytelen líra ősformája már a népköltészetben adott, ebben a tekintetben jóhiszemű irányelv a „vissza a gyökerekhez!”. Mohai úgy tartja, hogy az utolsó költő, aki jól sáfárkodott saját személyességével, az idős, bölcs, önironikus Arany János volt.
Arany mellett Weöres Sándor a szerző másik ihletője, saját verseszményét látja viszont Weöres 1935-ben tett feljegyzésében: „A legtökéletesebb vers az üresen hagyott papírlap…” Az ő ihletésére írta a Varázsfény című költeményt is, aminek a végéről idézek:
futórózsák tövisére
hajol a Hold
süt a fénye
csöppnyi angyal-jelenés
a tűlevelek seregén
futórózsák tövisén
a varázsfény
A varázsfény
Az erőtől duzzadó természet helyet követel a versben.
Párás görbület ezüstös éle:
megcsillan a fák sörénye.
Visszaverődik a hajnal hangja,
kondul a csend harangja.
Ahol álombeli lepkék szállnak,
egymást ölelik az ágak,
kincseit féltően őrzi a föld,
a sötétet elbírja a zöld.
(Ahol álombeli lepkék szállnak)
A természet által nyújtott benyomások így is túl hangsúlyosak, visszafogottabbá lehet őket tenni:
A kert elmosódó vízfestmény,
aki idelát, az látja.
egy felrebbenő felhő-árny
szűrt fényű kalligráfiája.
(Vízfestmény)
A szerző visszanyúl a népköltészetig, Aranyig, Kosztolányiig, akinek egyik esszégyűjteményében külön fejezetet szentelt, Weöresig, egyáltalán a magyar költészet századainak soráig, hogy tudatosítsa, a világ meglétének ritmusát nem a költői művek, hanem az évszakok változása biztosítja.
