A Doroszlón élő L. Móger Tímea ötödik verskötetének címe, Sajátfalu, nem vetíthető ki a kötet egészére, csupán ha a címet szétbontjuk elemeire. A saját, mint személyes, ugyanúgy meghatározója a verseknek, mint a falu, amely végeredményben bármelyik település lehetne a Nyugat-Bácskában, ebben az értelemben szélesebb területre nyit teret a költő figyelme, mint amennyi a Doroszlóhoz kötődést jelöli. Vagyis nem a tájspecifikusság a fő poétikai cél, hanem a személyes kötődés megfogalmazása a régió iránt. Ez a kötődés több forrásból táplálkozik, kezdve a település hajdani és mostani lakói iránti kapcsolódástól a régió történelmén át a személyesen megélt történésekig, a Herceg János és Fehér Ferenc műveiben fellelt irodalmi megelőzöttségig. Hozzátenném még, hogy L. Móger Tímea második verskötetének címe is erős asszociációkkal kötődik a mostani kötethez: Innensemerre szigetecske, sőt, a későbbi Falvédőszövegek kötetcím is a falusiasság áthallását hordozza.
Aztán a kötet alcíme, Válogatott versek, (a borítón verseskötet) is elgondolkodtató. Lusta voltam elővenni a költő korábbi köteteit, de nem emlékszem, hogy a mostani versekből azokban olvashattam volna, csupán más publikációkban találkoztam némelyikkel. Amennyiben tévedtem, majd a filológusok megcáfolnak. A „válogatott” jelzőt viszont érvényesnek tartom, hiszen bármelyik verskötet válogatás útján keletkezik. Ebben az esetben ezt a meggyőződést a versek ciklusba rendezettsége is erősíti.
A fiatal(ok által művelt) magyar líra igyekszik megkerülni a szubjektivitást, legalább annyira, mint korábban a közösségi hátterű megszólalást utasította el. Pedig az alanyiság éppen egyik sarkalatos alapköve a lírának. Szerencsére nem beszélhetünk általános elutasításról, hanem inkább a megszólalás lehetőségeinek kutatása során elsikkadó személyességről. Az olvasó viszont szereti tudni, hogy ki szól hozzá a versből. L. Móger Tímea nem titkolja a versben beszélő kilétét: nő, alig, de mégis túl a negyvenen, kisebbségi szigetlakó, megpróbált Doroszlón kívül máshol is élni, de a falujától való távolodás szinte fizikai fájdalommal jár számára, még a szomszédos városba is nehezen indul el. A tájon belül van még egy világa, az érzelmeiből emelt szellemi létezés. Ez a szubjektív világ eleve megszállottságot eredményez, ami lokalizációt (térben elhelyezést) követel, így lesz a kettős megszállottság a költő versvilágának tengelye, ami körül folytonosan, leginkább párhuzamosan működik a(z ön)megértés szándéka, az (ön)kifejezés igénye, valamint a nyelvi artikuláció lehetőségeinek kutatása. Különös, hogy ez a tájban és az érzelmekben gyökerező kétpólusú világ a verseken belül nem kapcsolódik szervesen egymáshoz, hanem mintha a másik (világ) jelenlétét tudomásul véve önmagukban igyekeznének létezni.
Ennek egyik lehetséges oka, hogy a szubjektum lokalizációja eredménytelen. „Veszítem helyem” – írja egyik versében, és ennek a térbeli pozícióvesztésnek kettős eredője lehet. Az egyik szellemi: „A múlt elmúlt / A jelen véges / Jövőbe nem / Nézek / Hátra / Előre tudom / Minden hiába”. A jövőbe történő előre- és a múltra irányuló hátratekintés egybemosásának indokát ugyanitt adja meg, ami a faluról készített szociográfiai látlelet is lehetne: „Üres bölcső / Teli temető”, máshol: „(V)égig az utcákon / temetni / jársz”. A földrajzi területvesztés nem jár önmagában, indukálja és megsokszorozza a magány tapasztalatát, ami emberként és nőként hatványozottan érinti.
A közösségi hang nem a személyes líra kiszorítása mellett furakodik be a kötet verseibe, hanem éppenséggel a szubjektív alanyiság megszólalásán keresztül artikulálódik. „Az vagy. Akinek megszülettél. Magyar és zavart.” – írja a Trianon-triatlon című prózakölteményében. A magyarság jelentése egyértelmű, a zavartságot az indokolja, hogy a költő számos nemzettársával egyetemben kisebbségiként született, és szórványban kényszerül élni. A kötet az említetthez több hasonló asszociatív prózaverset is felvonultat, ezek lüktető ritmusát az ismétlések, a belső rímek és a szokatlan mondattagolás (központozás) adják. A személyességet és a közösségi hangot olykor prófétikus, filozófiai gondolatok kötik össze, például: „Aminek útja van / Útra kél”, vagy mellbevágóan erős költői képek teljesítik ki a versbeszédet: „Elfogy a kezem az imában.” Ám érdemes odafigyelni a folytatásra is: „Ifjúkori aggság. Tehetetlen. / Lehetetlen. Elválni attól. Kivé lettem.” Súlyos költői kép a következő is. „tétlen ülnek / a házak is // Tartják a falat”. Minden több annál, aminek látszik, állítja a költő: „Uszadékfa / a vízen / mélyén hordozza / a tüzet / kémény a füstöt / test a verset”. A költői képek a líraiság mellett a szubjektivitás hordozói is: „Nem tudok úszni. Ettől / minden víz mélyebb. Mint a valóságban.”
A költő akár egyetlen versén belül is átértékeli gondolatait: „magányosnak lenni / könnyű / boldognak lenni / nehéz” – kezdi (Z)űrhajó című versét, majd ezekkel a sorokkal zárja a költeményt: „magányosnak lenni könnyű / boldognak lenni kevés”. A gondolat módosítását a „nehéz” szó „kevés”-re cserélése mellett a megváltoztatott sortörés is jelzi, mintha csak nyomatékosítaná a gondolati törést. Hasonló eljárást tapasztalunk a Lélekközépi álság című költeményében: „A lét örömöt okozott / A levegővételnyi élet / Önmagát adta / (V)ette”. A sortörés L. Móger Tímea mostani verseiben már nem a játék eleme, hanem a megszólalás artikulálásának következménye. Beszédes ebből a szempontból az egyik versének végéről lecsippentett három sora: „mindenhol jó / de itt - / hon”. A közismert szólás itt úgy variálódik, hogy a „legjobb itthon” megállapítást egyetemes síkba helyezi a költő, esetében az itt, vagyis a térbeli lokáció kiegyenlítődik a hon, vagyis a haza, az otthon fogalmával.
A kötetet záró Programversek ciklus gondolatiságával kapja meg az olvasót: „A kóbor ebet / Megdobják kenyérrel / És megijed /A mozdulat / A tápláló és / Táplálék / Rémisztő / lehet / Ha nem szoktad meg / Hogy etetnek”. Ebben a ciklusban kiemelkedő, önmeghatározó verseket olvashatunk, mint például a Halálijesztő, a Csendélet, a Negyven felett, a Programvers.
A négy ciklusba rendezett, a költő fotómanipulációival illusztrált versek harmadik ciklusa is címében viseli a szerző önteremtő önmeghatározását: „Sirály a vetésben”. Valami nem odaillő, de mégis ott lévő, ami/aki elengedi magától a távolságot, a természetes élőhelyét, és igyekszik önmaga maradni a számára kedvezőtlen körülmények közepette.
