Gyors egymásutánban ez a második kezembe kerülő könyv, amely a végénél kezdődik. Előbb Sándor Iván Amiről a szél susog című regényét olvastam, aminek végén a szerző leül, hogy gépbe írja, amit addigra én már elolvastam. Vele szemben Fehér Béla már a regénye kezdetén bejelenti, hogy vége a történetnek: „A búcsúval kezdjük. Isten veletek!” Közben mindkét szerző jó nagyokat csúszkál az időben, az előbbi diszkrétebben, az utóbbi harsányabban. Sándor Iván regénye elbeszélhetetlen maradt volna ezen időbeli váltások nélkül, azt viszont nem sikerült kiderítenem, hogy Fehér Bélának miért volt szüksége rájuk, az ő történetét folyamatosan előrehaladónak is el tudom képzelni. Az időugrások nem tették csavarosabbá az elbeszélést, arra adott volt a szerző nyelvi készsége.
A Banánliget groteszk, szórakoztató, egyben tragikus történet két titkos ügynökről (bocsánat, besúgóról), de mit kettőről, seregnyiről, szinte az ország teljes lakosságát beleszámolva. Mert a rendszerváltás előtt a belső elhárítás mindenkitől retteget, mindenkit megfigyelt, még a megfigyelőket is figyelték. Aki nem áll önként besúgóvá, azt egyszerűen megzsarolták, ugyanis mindenkin lehetett fogást találni, mindenkiben tombolt a félelem, a beszervezés szinte feloldozásnak számított, amiért mások szemmel tartásával, napi jelentések körmölésével vezekelt a kiválasztott.
A regény két főbb szereplője Piricske Tamás, ő az egyik megfigyelő, a másik pedig Téli Pál. Őket a magányosan élő ügynökök szálláshelyéről telepítették egy belvárosi konspirált lakásba, egy látcsöves optikájú fényképezőgéppel és eseménynaplókkal, hogy a szembe levő épület egyik lakóját figyeljék hatórás váltásokban, éjjel-nappal. A konspirált lakás, amiből százszámra volt az országban, és mindegyik ajtaján ugyanaz a névtábla szerepelt, és ahová nem érkeztek közüzemi számlák, nem járt a postás, igencsak spártai körülmények közé kényszerítette lakóit, egyetlen fekhelyük volt, vizet is csak a lakásban talált vázából tudtak inni. A két megfigyelő nem hagyhatta el a bérleményt, aminek konspiratív elnevezése volt a Banánliget, nem találkozhattak a lakóközösség tagjaival, viszont hozzájuk napi rendszerességgel érkezett futár a kilőtt filmtekercsekért és az írott jelentésekért, az ellátmány kezdetben akadozott, később teljesen elmaradt. Megtörtént a rendszerváltás, Piricskét meg Télit ottfelejtették a bérleményben! Az ügynökök tíz éven át teljesítettek: kifogytak az eseménynaplókból, erre fölszabdalták a viaszosvászon asztalterítőt, a lapokat füzetté fűzték, a hátoldalra rótták a hangyabetűket. Amikor kifogytak a vászonból is, a fürdőszobatükör hátoldaláról szerelték le a furnért, ott folytatták a feljegyzéseket. A teleobjektíves fényképezőgép mellett volt egy katonai látcsövük, e kettőnek köszönhették legnagyobb sikerüket, amikor ráküldték a rendőrséget a célszemélyre, akinek a lakásában az esti órákban férfiak és nők színes papírlapokat adogattak egymásnak, de kiderült, nem röplapokkal foglalkoztak, hanem egy országos iskolai rajzpályázat előzsűrizett anyagát tanulmányozták.
A regényben hemzsegnek az épületes marhaságok. Ezek előhívásához kevés lenne a két összezárt férfi magányos duettje és a látcsövön át nézett világ, ezért az író – az ügynökök helyett – kitekint a rendszerváltás utáni történésekre, de a konspirált Banánligetbe is bejutnak nők, igaz, kivétel nélkül konspiráltak. Leghosszabb időt a szembe szomszéd nyugdíjas zenetanárnő tölt a férfiakkal, őt is beszervezte az elhárítás, de a tanárnő nem egészen értette, mit is várnak el tőle, így jelentésírás helyett szorgosan gondoskodott a két ügynök élelmezéséről, és apróbb bevásárlásokat intézett számukra, hiszen nem voltak nagyigényűek. Két másik nő is megfordult a másfélszobás lakásban, egyikőjük hivatásos elhárítós, a másik beszervezett.
Miután tíz év magány után napvilágra szabadult a Piricske-Téli páros, szembesült a rendszerváltást követő szép új világgal. Nyugtázták, hogy jó szimata volt az elhárításnak, amikor a Banánligetbe vezényelte őket, a célszemély ugyanis államtitkárságig, vagy miniszterségig vitte. Rettenetesen csalódtak, hogy a régi hatóságnak nyoma sincsen, a vezetők civilre váltottak, az infrastruktúrát privatizálták, nekik kétkezi munkával kell fenntartani magukat. Szembesültek a hajléktalansággal, a nyerészkedőkkel és a vagyoni oligarchiával. Dolgoztak raktárosként kínai főnöknél, társultak egy szélhámos feltörekvővel, aki elképesztő ötletekkel állt elő. Egyszer más pénzén Brazíliából hozatott két teherhajónyi homokot, amit teherautó karavánnal vitetett Budapestre a pólai kikötőből, hogy ott edzőpályát alakítson ki a fővárosi focicsapatoknak, hiszen köztudott, hogy a brazilok életvitelszerűen rúgják a bőrt a tenger fövenyében, és ez teszi őket naggyá a pályán. Az üzlet be is indult, mint korábban a csirkebél árusítás a csaliboltban, amíg egyetlen éjszaka valakik föl nem pakolták és el nem lopták az aranyat érő brazil homokot, amire az egyik volt ügynök felügyelt éjszaka, de kapott egy altató szurit, másnap kirúgást a munkahelyéről.
A két konspirált ügynök képtelen megkapaszkodni a szép új világban, ugyanúgy elpárologtak a regényből, ahogy a szerző odavarázsolta őket.
A Banánliget lehetne a rendszerváltás regénye, de nem az, noha az is benne van. Sokkal inkább egy szellemi sziporka, ami a humor ajtaján nyit bepillantást keserű múltunkba.
