„Géza medúza lenne, ha nem lenne Géza, gondoltam, miközben belenéztem halványkék szemébe. Neked mi a véleményed a medúzákról, kérdeztem tőle, miközben a séta során ritmikusan rengő oldalháját figyeltem. Szerintem szép állatok, csak elég undorítóak, zselések, és van, amelyik még csíp is, válaszolta Géza, és én már biztos voltam benne, hogy Géza nem csupán hasonlít a kocsonyás állatokra, hanem egy ritka medúzafaj szárazföldi példányaként határolódhatott el. Nem szeretnél medúza lenni?, puhatolóztam, annyira nem, mondta, egy kicsit sem?, kérdeztem, talán egy kicsit, mondta. Még aznap vettem két buszjegyet a tengerpartra.”
Hernyák Zsóka második prózakötete novelláinak szövegvilága némiképp heterogénebb, mint az első, a Morze esetében, amely végső soron kisregényként is olvasható. Ugyanakkor itt is megvan az egységes tematika: az ember és állat összemosódása, az oda-vissza metamorfózisok pazar „kuszasága” – aminek köszönhetően az egyes darabok úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint a borítóért felelős Lázár Tibor munkáján látható különleges gerinc csigolyái.
Többféle értelemben is megvalósul tehát az alapvető egység, amelyre akár rá is szuszakolhatnánk filozófiát, világszemléletet vagy hitvallást, de számomra egyértelműnek tűnik, hogy messze nem ez a lényeg – hanem a játék! A szerző valósággal lubickol a nyelvben – pályája elején rövid ideig talán éppen ezért próbálkozott versekkel. Azután hamar rálelt líra és epika megfelelő arányára, amiből végül sajátságos zamat született. Mondatai, még ha legtöbbször hosszú körmondatok is, letisztultak, lényegre törőek és erőteljesek. Vajdaság szépirodalmában ismét felbukkant egy markáns hang, amely néhány mondat elolvasása után azonnal felismerhető. A kötetindító novella első mondata igencsak izmos: „Nem szeretem az orvosokat, mert mindig benyomják az ujjukat a seggembe.” Aztán innen kezdve sebesen peregnek a képek, és az olvasó maga is úgy érzi, hogy ezek a szövegek menthetetlenül beléje hatolnak hátulról síkos csápjaikkal, zsigerileg tartják fogva mintegy. Az „altáji bizsergést” tovább fokozza, hogy a novellák mindegyike egyetlen bekezdésből áll, a szerző egy kortyra küldi le őket a torkodon – utána nem győzöl levegő után kapkodni. Mint egy ritka medúzafaj szárazföldi példánya.
Merthogy az írói bravúrnak és fantáziának köszönhetően meghökkentőek. Természetesen. Bizarrabbnál bizarrabb történetek követik egymást: patkánypuding készül az alagsor kötő betonjában, ami aztán festményként végzi a szoba falán; Borneó teljes flórája és faunája teremtődik újjá a begipszelt emberi test felületén; egy túlsúlyos, rengő oldalhájas fiatalember szép kék medúzává lényegül át; egy nő tobzoskának ad életet, ami aztán végül saját szülőjét szüli meg; egy másik nő füstölt sonkát hoz a világra, amit aztán lassanként elfogyaszt, agyaggal pótolván a kiharapott részeket – és sorolhatnánk.
A kisprózákban a dimenziók körvonalai lenyűgöző módon elmosódnak. A végeredmény a legtöbb esetben a legkiválóbb csalimesék világát idézi. (Ha a sorok között olvasunk, a magyar népmesekincs java része sem kevéssé bizarr...) Hernyák hamar rájött, a szépirodalom lényege – akár csak az életé – alapvetően a játék. Amelyben igazából mindent lehet! A szabályok teljesen képlékenyek. Ha megvan hozzá a megfelelő stílus, a többi jön magától. Esetünkben már jó ideje megvan.
