Melyik az a pillanat, amikor kénytelenek vagyunk belátni, fel kell adnunk. Amikor az egyszeri élet végérvényesen peremvidékre szorul, a tárgyak és dolgok immár másként értelmeződnek. „Nem érdemes menekülni mamám” – mondatja a kétségbeesés, majd a gondolat folytatódik: „látom benned a kérdést hogy ez az / utolsó utad-e”. S ekkor már csak az elmerülés következhet, esetleg egy hatalmas ugrás a semmibe, védőháló nélkül. De marad a krónikás; költőnk kíméletlenül jegyzetel, dokumentálni szeretne minden pillanatot, tárgyilagosan, talán rekonstruálni, bár tudja, azt őrzi meg így, amitől éppen szabadulni akar. „Meg kéne szelídíteni a patkányokat / ne lessék fürkészve / a bomlást a széthullott életet” – ez lenne tehát a konokul vállalt feladat, homályosan még látja, mit tenni és mikor, merthogy „tele van a szemem leszakadt éggel”. S különben is, már hullanak a „fekete szögek” az égből, de még csak most kezdődik a „bedeszkázott élet”. A lehető legnagyobb magány pedig a kórházi szoba plafonja, amely „mágnesként húzná magához a mennyországot”.
A peremlét magánya. Költőnk alig engedi be a külvilágot, ekkor azonban hirtelen a váltás, visszazökkenés a hétköznapokba, s az olyan „bagatell” felismerésekhez, hogy „a nyugdíj már nem elég a pelenkára a gyógyszerekre”, másfelől meg a látogatók is el-elmaradoznak, tartanak a betegségtől, inkább: a betegség látványától, s különben is, már csak azt lesik, mikor jelenik meg a kapun a gyászcédula. Szóval a várakozás ideje ez, amikor – a régiek szokásrendje szerint – az óra mutatóit is figyelni kell, azok pontosan jelzik majd a halál beálltát.
Ez most (ismét, visszatérően) Bíró Tímea sajátos terep-rajzolata, amely – egy méltatója szerint – József Attila versvilágához közelít. Szóhasználatban – tegyük hozzá – itt-ott mintha Pilinszky is felsejlene. Mindennél azonban lényegesebb az egységes tónus, amely végigkíséri és egybefogja a versfolyamot, s amely voltaképpen egyetlen rekedt kiáltás, hosszú sikoly. A megénekelt közelgő és szünet nélküli gyász, amelyhez már-már olyan szavak kerestetnek, amelyek belülre képesek hatolni, tárgyiasult jelleggel, merthogy végül már a pusztuló/szétmálló izmok írják a verset, a kiszáradt torok meg a gennyesedő bőr.
Érdekes alkotási és formai megoldás a ló szerepeltetése. Kétszeresen is. A szövegben, aztán Szerda Zsófia fekete-fehér (inkább: szürke-fehér), matt, olykor elmosódó (ezért sejtelmes) fotói révén, amelyeknek nyilván atmoszférateremtő funkciót szántak a szerzők. Kezdetben, amikor talán mutatkozna némi remény, a ló nagyokat nyerítve önszántából jelentkezik, benézve az ajtón, még „szépen száll a sörénye”. Időnként a feszültségcsökkentés a feladata, kizökkentve az olvasót a halál felé vezető labirintusban haladva, majd egyre inkább az érzelmi szinkront jeleníti meg. Ha például az ujjak közül lassan már „kifolyik a test” és „becsapódnak az ajtók”, akkor a ló háta is „csupa seb és szivárog a vére”. S midőn „besötétedik benned”, a ló akkor „begyalogol a karámba és sarokba fordított fejjel várja hogy rásötétedjen”. Onnan ki se akar jönni, rugdossa az istálló falát és veri magát. Amikor pedig bevégeztetett, „lassan lecsukódnak a ló szempillái” is.
Szavakat az emberség megtartásához kellett keresni. A könyörgéshez. És az egyfajta gátlástalansághoz, merthogy könyörület nem mutatkozik sehol a láthatáron, ezzel szemben minden fájdalom, tanácstalanság és félelem egyre inkább belülre szorul, s ott rakódik egymásra, növekedve, duzzadva, a mindinkább nyíló felszíni seb irányába. Szerzőnknek mégis itt kellett mértékletességre törekednie, mentesülve a harsogva kibeszéléstől, mert az hatástalan maradna. Így a már említett tárgyilagosság sem csörömpöl. S ha a lassú vereségben „térdre is ereszkedett a szégyen”, a társutas mindvégig megőrzi mindkettőjük méltóságát. Ennyit tehet. Ezt tehette.
