Sándor Zoltán kortárs irodalmárok (költők, prózaírók, publicisták) könyveiről szóló kritikákat – még pontosabban esszéket – tartalmazó kötetének nyitó soraiban, Elek Tibor esszéválogatása kapcsán, azonnal egy nagyon aktuális és különösen szomorú jelenségről értekezik: a magyar irodalom (és általában a művészet, illetve a teljes társadalom) végletes megosztottságáról. Bölcs ötlet volt részéről ezzel kezdeni, hiszen ez egy olyan égető probléma, melynek, ha nem vetünk véget, beláthatatlan következményei lesznek. Amennyiben különböző kánonok mentén tömörülnek a szerzők, és ezeknek megfelelni akarva hozzák létre műveiket, az könnyen a hitelesség rovására mehet, és ami így születik, azt már nem nevezhetjük művészetnek, hanem, a legrosszabb esetben, leginkább (uram bocsá’) politikának. (Bő százötven oldallal odébb a szerző Térey János regényéből idézi a jelenlegi hozzáállással kapcsolatban: „Nem azért ünnepelnek valamit, mert jó, hanem mert valamilyen ügyet képvisel.” Innen pedig egyenes út vezet a pamfletirodalomig.)
A bölcs, szemellenző nélküli olvasó szerencsére egységében tekint még az egyetemes magyar irodalomra. És – hála legyen érte – Sándor Zoltán pontosan az olvasónak ír. Könyvekről, írásról, de mindenekelőtt és elsősorban az olvasásról (ahogyan azt a kiadvány alcíme is rögtön elárulja).
Ahogyan minden egyes publicisztikáját megírta, úgy a kötet fejezeteit is igen elmésen állította össze. Bő egy évtized munkáiból válogatott, de ezek – melyek magyarországi folyóiratokban, valamint a Magyar Szó Olvasólámpa című rovatában jelentek meg – nem kronológiai sorrendben követik egymást, hanem tematizálva. Társadalmi háttér, Az alakváltás breviáriuma, Sorsalakító történelem, A rendszer és ellenségei, Jelenbe ágyazott jövőkép, Nem gyengéknek való vidék, Magányra ítéltek, Irodalmi meditációk, Leszámolás az illúziókkal – a kilenc fejezet címei. Szól a fentebb már említett irodalmi/társadalmi megosztottságról, a krimi helyéről az irodalomban, magáról a kritikaírásról, a történelemről, annak irodalmi lecsapódásáról, traumáiról, és hogy mi módon tanulhatunk meg róla többet a szépirodalomból, mint a „hivatalos” történelemkönyvekből, ami csupán „a politika folytatása más eszközökkel”, társadalomkritikákról és disztópiákról, Közép-Kelet Európa specifikus – irodalmi és társadalmi – helyzetéről, metafizikai kérdésekről, és még számtalan, izgalmasabbnál izgalmasabb témáról, melyeknek már csak a felsorolása is meghaladná e cikk terjedelmi kereteit. Amennyiben a teljes kötetet szeretném kielemezni, az maga is egy vaskos könyvet tenne ki, ebben biztos vagyok.
Hogy mi ennek az oka? Az, hogy Sándor Zoltán – nagyon helyesen – nem moralizál, „csupán” bemutatja az alkotásokat, minden irányból megközelítve értékeiket, hiányosságaikat, témáikat, és ami a leglényegesebb – továbbgondolja mindegyiküket. Sőt, az olvasóját is továbbgondolásra készteti, aminél nagyobb erény véleményem szerint a publicisztikában – és általában az irodalomban és az összművészetben – el sem képzelhető. Minden mű a befogadójában születik meg igazán, és annyiszor, ahány befogadója van, sőt: ahányszor ez a befogadó elolvassa, megtekinti, meghallgatja etc. Sándor Zoltán nem kínál semmilyen „megfellebbezhetetlen receptet” ehhez az aktushoz, ehelyett arra biztat, legyünk értő és érző műélvezők, nyitott elmével és érzékekkel (sokszor nem mellőzve a „hatodikat” sem). Bölcs meglátásai, ha elolvassuk munkáit, amúgy is erre fognak késztetni bennünket. (Amikor olyasmiről ír, amit már olvastunk, akkor lehet szaporán bólogatni, de ugyanúgy vitatkozni is egyes soraival, amikor meg olyasmiről, amit még nem, akkor minden kétséget kizáróan fel fogja kelteni a kíváncsiságunkat. Ami biztos: sohasem hagynak hidegen bennünket a leírtak.)
Összegezve: Így kell alaposan, érdekfeszítően, olvasmányosan és étvágygerjesztően könyvet írni a könyvről; Sándor Zoltánnál egyetlen író sem kívánhat jobb olvasót magának!