Ha nem csal meg az emlékezetem, nem meséltem még róla sosem, 16-17 évesen én hogyan kezdtem el komolyabban és rendszeresebben foglalkozni a versírással. Egyik nyári kerékpáros csavargáson indult az egész, amikor úgy döntöttem, ezúttal nem fogom cipelni a súlyos Zenit fotómasinát – hiszen mennyivel könnyebb és kisebb helyen elfér egy jegyzetfüzet és egy ceruza! És ilyen módon meg is született az első – persze még kiforratlan – versciklusom. Fényképalbum helyett. Láttam már akkor is, hogy minden művészeti ág egyetlen tőről fakad. (Amennyiben elő merem venni ezeket a korai verskezdeményeket, most, cirka 30 év elteltével is részletesen látom azokat a képeket, melyek hatására megszülettek.)
És ugyanez érhető tetten – persze sokkal magasabb szinten – Kecskés Péter legutóbbi verseskötetében is.
Mondjuk, nincs is ezen mit csodálkozni, amennyiben tudjuk, hogy a szerző multimediális képzőművész, fotográfus, elektrográfus, videó-művész, költő, asztrológus, művészeti író, performer, ráadásul a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán is tanított. A Mersz Könyvek tizenkettedik köteteként megjelent Felfénylések című munkájában apró, de annál fényesebben csillogó gyöngyszemekkel gyönyörködteti el az olvasót, melyekben egymásra vetíti a mikro- és a makrokozmoszt, bizonyítván ezáltal Hermész Triszmegisztosz alaptételét, mely szerint minden, ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van.
Szemlélődő líráját ugyanaz a megnyugvás és harmónia lengi át, ami a távol-keleti költők remekbe szabott miniatűrjeit. Természeti képeiben egy-egy homokszemben felragyog a világmindenség, melynek duzzadó csírát rejtő magvai valahol az emberi szívben keresendők. Tud erről minden világvallás őshagyománya is, melyeket a költő szintén előszeretettel vetít egymásra, hogy felcsillantsa alapvető azonosságukat: „kőre bízni / a Ráktérítőt / az űrt / kimérő / körkörös / öröklét / kisimítja / idő-öklét” (XIV.).
Idő és tér is elveszíti a fizika tudományának jelenleg „hivatalosnak” tartott dimenzióját; Kecskés a 21. századi foteljében ülve csendesen szemléli, aztán a megfelelő pillanatban lencsevégre is kapja, amint a teremtés hajnalán katedrális épül növénylélegzetből. Ami előtte bent volt, ugyanaz, ami most kint van. A növénylélegzet Isten tüdejéből áramlik kifelé mind a mai napig. Aztán amikor eljő a belégzés ideje, újabb kör vár ránk az óriáskeréken. Újabb kalandok, újabb kihívások – és persze újabb lehetőségek. (Melyekkel, remélhetőleg, jobban tudunk majd élni.)
A költő pedig addig is figyel. Mert tapasztalatot szerezni így lehet igazán, levonni a megfelelő következtetéseket, tanulni – töprengjünk akár a csatamező golyózáporában, vagy bámuljuk a mennyezetet a négy fal között –, átélni az emberlét örömét, fájdalmát, lényegét: „figyelve / a / színzörejek / pórusait / a / képelmozdulás / nyomait / a / felelős / pólus / felhangjait” (XXXII.). És visszaemlékszik az eredetre: „emlékszel / a / felfogott / esésre / mindez / az anyaméhben / gondűző / lüktetés / Isten / tenyerében” (XXXVI.). Mert enélkül mindannyian csupán a tünékeny falakat tartjuk Atlaszként.
