A magyar prózairodalomban az utóbbi években egyre kifejezettebben van jelen a szociális téma, legyen szó nyomorban élő vidéki közösség hétköznapjainak ábrázolásáról, nélkülöző városlakók küszködéseinek láttatásáról, széthullott családból származó személyek lelki gyötrődéseinek érzékeltetéséről, vagy betegségben szenvedő egyén kálváriájának megjelenítéséről. A felsorolt társadalmi kérdéseket járja körül és jeleníti meg a maguk kegyetlen valójában Döme Barbara is Nők a cekkerben című kötetében, különös hangsúlyt fektetve a gyengébb nem helyzetének vizsgálatára. A Történetek Skizofréniából alcímet viselő novellagyűjteményben ugyanis meghatározó a nőiség jelenléte és szerepe, ami már a történetek főhőseinek összetételéből is kitűnik: beteg gyermekét egyedül gondozó, magányosan élő, molesztált, elvált, kihasznált, megvert, elhagyott nők sorakoznak végig a kötetben, és mesélik el hol első személyben, hol az elbeszélő tolmácsolásában szomorú élettörténetüket.
A nőközpontúság mellett a huszonhét novellában számos további visszatérő motívum fedezhető fel: a legtöbb hős egyedül vagy gyerekével (többnyire lányával) élő nő; többször feltűnik a történetekben az önértékelési gondokkal küzdő megcsalt vagy elhagyott nő; nemegyszer játszanak kiemelkedő szerepet a valóság „ignorálását” kikényszerítő, látomásokat, hallucinációkat, tévképzeteket produkáló mentális betegségek és zavarok; többször feltűnik az alkoholizmus, a szegénység, a munkanélküliség, az idős személyek tehetetlensége. A kötet egészét áthatja a szeretetlenség, ami általában a gyerekkorral van kapcsolatban: az anya nem törődik a gyerekével, az apa a szexuális zaklatás fogalmát is kiaknázva bántalmazza kislányát, a bizonytalan felnőtt feldolgozatlan gyerekkori traumát hordoz magában. A szülői szeretet nélkül maradt gyerekek sokszor felnőttkorukban is ettől szenvednek. A rossz anya, aki nem szereti, nem öleli, nem törődik lányával, utóbbinál gyakran egy életre szóló lelki sérülést okoz, a lány nem ritkán a szeretetre való képtelenséget is örököli, ami többek között abban nyilvánul meg, hogy nem akar gyereket szülni.
Döme Barbara novelláinak középpontjában mindig a történet áll. Ami nem azt jelenti, hogy a szerző nem foglalkozik a formanyelvi sajátosságokkal, csak éppen azok nála másodrendűek, kizárólag eszközként szolgálnak a nagybetűs Sztori közvetítésére. Ebből a hozzáállásból kifolyólag novellái közérthetők, a véletlen tárcaolvasó számára is különösebb megerőltetés nélkül befogadhatók. A kötetben formai tekintetben többféle jellegű novella található, zömük azonban hasonló módon épül föl, és a legtöbbjükre hasonló dramaturgiai eljárás vonatkozik. A szerző rendszerint néhány mondatban felvázolja az alapszituációt, majd lassan adagolva az információkat, építi fel a történetet. A cselekmény leginkább, kisebb kitérőket téve, lineárisan halad, nem kevés novella pedig, elsősorban a valóság téves érzékelésében rejlő lehetőséget kiaknázva, poénra épül, befejezésével felülírva az addig olvasottakat. Legsikerültebb munkáiban Döme Barbara képes egy egész élettörténetet belesűríteni egy kisprózába, az édesanyját a pszichiátriai osztályon meglátogató nőről szóló Anyám haja című novella például kész regény – szűkszavúan elmesélve.
A szerzőnek legfőképp azt róhatjuk fel, hogy nem bízik eléggé az olvasóban. Azok a legerősebb darabok a kiadványban, amelyekben szikáran, nyelvileg letisztultan, szuggesztív erejű (tő)mondatokból építkező zaklatott monológban láttatja a valóságot, sajnos hajlamos olykor feleslegesen túlmagyarázni egyes jelenetet. Zavaró, hogy a hős néha gondolja is azt, amit tesz, hatásosabb lett volna ezeket a gondolatfutamokat elhallgatni, akárcsak egyes érzéseket leírás helyett csupán érzékeltetni. Döme Barbara történetvezetése és stilisztikai megoldásai itt-ott kifogásolhatók, szerencsére azonban apró botlásai ellenére a szerzőnek sikerült tartania magát a próza talán legnehezebb követelményéhez, mégpedig ahhoz, hogy nem szabad unalmasnak lenni. Az eltérő eszközhasználatból eredő esztétikai ingadozások ellenére a Nők a cekkerben mindvégig izgalmas olvasmányokat nyújt, amihez az érdekfeszítő történet mellett sokban hozzájárul az is, hogy a szerző mindig kellő empátiával szól szerencsétlen hőseiről, akik számára nincs megkönnyebbülés, a novellák zöme rosszul végződik: balesettel, öngyilkossággal, a magánnyal való szembesüléssel – és valamennyi szomorú történet hátterében ott lapul a szeretetlenség. Kötetében Döme Barbara a szeretet hiánya következményeinek hangsúlyozásával mutat rá a szeretet fontosságára.
