Idősebb Pieter Bruegel Vakok című festményén hat világtalan férfit láthatunk, amint elhagynak egy települést, és útra kelnek az ismeretlenbe. Ők a társadalom azon tagjai, akikről mindenki lemondott. A vakok még hisznek Istenben, de Isten már nem hisz bennük, Isten és Isten háza is hátat fordított nekik, csakúgy mint embertársaik, és embertársaik kunyhója. Nincs, aki segítsen rajtuk, nincs aki irányt mutasson nekik. A belső megérzések vezetik lépteiket. Ha valamilyen akadályhoz érnek, igyekeznek átlépni azon, megkerülni, hogy azután útirányukból így kizökkentve egy teljesen új irányba folytassák útjukat. Amelyikük még hisz, és hallani véli a mindenható útmutatásait, az égre emeli semmit sem látó szemeit, és társa vállába kapaszkodva keresi a kapcsolatot az égi és a földi között. Az út buktatókkal teli, és a csoport elején ballagók vannak kitéve a legnagyobb veszélynek, ha megbotlanak, magukkal rántják a többieket is, akik valamilyen módon beléjük kapaszkodnak, és dominóeffektust előidézve mindannyian a földre rogynak. A társadalmi jelenségek ugyanígy kapcsolódnak egymáshoz, amennyiben a politika botlik, az irodalom a maga eszközrendszerével követni fogja, reagál a botlásra, és hosszú idők művészetére kiható nyomot hagy.
Bruegel festménye azt a pillanatot örökíti meg, amikor a csoportot vezető vak már a földre zuhant, és a közvetlenül mögötte lépegető sorstársa is előrelendül, míg a mögötte álló figurák továbbra is az ég felé bámulnak, a leghátul levők pedig még mit sem sejtenek a történtekről, nem „látják előre” az esést, az elbukást, a katasztrófát. Útjuk bármennyire is viszontagságos, menniük kell. Nem törődve a nehézségekkel, menniük kell, illeszkedni a körülményekhez, minden lehetőséget megragadni a haladás érdekében, a túlélés érdekében.
Az idén kilencvenéves Sándor Iván tavaly megjelent A korszak tekintete című esszékötete címoldalán Bruegel ezen festményének részlete látható. A könyv elolvasása után feltehetjük a kérdést, hogy vajon az irodalom, és egyáltalán a művészetek is vakon követik-e az emberiség történelmét végigkísérő társadalmi jelenségeket. Vagy az irodalmi alkotások birtokolnak egy másfajta tudást, amiben minden korábbi korszak tudása jelen van? Vajon az irodalom fejlődése megsejt-e valamit a történelem sodrásából, és még az események, a változások bekövetkezte előtt előrejelzi azokat, reflektál rájuk? Az irodalom égbe meredő világtalan tekintete vajon többet lát-e a mögöttünk álló, és az előttünk terpeszkedő időszakból? Sándor Iván válasza egyértelműen igen, és mindezt számos példán keresztül mutatja be.
Vizsgálódásainak fókuszában a huszadik század irodalma, és azon belül is elsősorban a regény szerepel. A regény fejlődését kísérhetjük figyelemmel Proust Az eltűnt idő nyomában című művének megszületésétől kezdve az új évezred első évtizedében megszületett alkotások recepciójáig, mindeközben meg nem feledkezve a több ezer éve halmozódó előzményekről.
A huszadik század történelmén keresztül azt mutatja be a szerző, hogy a világfordító események hogyan hatottak ki az európai irodalomra, mi volt az, ami az első világháború nyomán megváltozott írásművészetünkben, és mi az, ami a második világháború után megszületett, hogyan született meg, hogyan reflektál a háború történéseire, Auschwitzra, a gulágra, és hogyan próbálnak nyelvet találni az elmondhatatlanra. Ez utóbbi szempontjából kiemelkedik a Tadeusz Borowski életművét bemutató és értelmező esszé, amelyből megtudhatjuk, hogy a lengyel szerző milyen módon próbált nyelvet találni a második világháború szörnyűségeinek elmeséléséhez. Mint a szerző megjegyzi, a második világháborút túlélő ember újrakezdésének háttere egy seb volt. „Az európai ember a háta mögé nézett, a semmit látta” (48.). A művészetnek fel kellett tennie a kérdést, hogy vajon elveszett-e minden, ami emberi. Sándor Iván erre a kérdésre lesújtó választ ad, a humanizmus, a szép és a jó eszméje, amely korábban uralta az európai gondolkodást, és hatni tudott rá, végleg elveszett. Nem Auschwitzban veszett el, hisz a borzalmakat is már maga a humanizmus hiánya tette lehetővé. Mindezek ellenpólusaként, ugyanakkor mindezzel összhangban Kertész Imrét is felidézi Sándor Iván. Az egyetlen magyar Nobel-díjas író A végső kocsma című műve alapján, amihez hozzáolvassa a Sorstalanságot is, arról beszél a szerző, hogy a holokauszt a felmérhetetlen bűnök és szenvedések civilizációja kulisszái között jöhetett létre, „amely ugyanakkor felmérhetetlen tudáshoz és kultúrateremtéshez vezethet”(107.).
Viszont Sándor Iván az azóta eltelt időszak tanulságait levonva hozzáteszi, „[v]ezethetett volna” (107.). Ez a keserű hangnem újra és újra felbukkan a kötet lapjain, amelyben negyven év esszéiből válogatott a szerző.
Sándor Iván a korszakok tekintetét keresi a művekben, azt, hogy egy-egy korszak jellemzői hogyan jelennek meg az irodalmi alkotásokban. Az irodalom – filozófia – társadalom – politika négyesének egymásra hatásait igyekszik megragadni. Mindig egy adott műre, illetve szerzőre, és egy adott korszakra fókuszál, ugyanakkor végig tisztában van azzal, és erről az olvasó is megbizonyosodhat, hogy mindent csakis a ma szemüvegén keresztül nézhetünk. A múltba vetett pillantásunk napjainkból indul ki, csakúgy mint a múlt század irodalmi alkotásai felé is a jelen irányából közelítünk, a most is érvényes megfigyeléseket, megjegyzéseket, tapasztalatokat igyekszünk magunkhoz édesgetni, hogy a mában tudjuk felhasználni azokat. A ma viszont Sándor Iván értelmezése szerint nem ad okot a derűlátásra, „a kelet-közép-európai tájon nem tudunk semerre se fordulni, hogy ne érezzük a tabuk tiltását, a lassú táncban hullámzó takarófüggönyöket” (92.), „virágzik a vezérkultusz, a hatalomnak nem lehet ellenfele, csak fenyegetett ellensége, s amíg ez nem lesz radikálisan felismerve, addig hiábavaló az ellenállás bármilyen kísérlete” (132.).
