A huszadik század mozgalmas társadalompolitikai változásainak kiszolgáltatott vidéki kisemberek mindennapi küzdelmeibe nyújt betekintést Csabai László A vidék lelke című kötete. Az elbeszélésekben testközelből kitapinthatók a második világháború végén lejátszódó borzalmak, a szocialista világ létrejöttének visszásságai, a beszolgáltatások és a téeszesítés időszaka, a nép szellemi átnevelését szolgáló propaganda, az 56-os forradalom vidéki lecsapódása, a dolgozó tömeg küzdelme, a rendszerváltás és a gazdasági átalakulás ellentmondásai. A szerző hét triovellába (hármas történetbe) szervezi kötetét. A három összetartozó elbeszélés különböző módon kapcsolódik egymáshoz. Olykor mindhárom történetnek ugyanaz a főhőse, az önmagukban is működő prózák egyazon hősről szólnak, csak más-más szerepben és élethelyzetben láttatják őt. Másik esetben a három történetnek megegyeznek a hősei, csak egy-egy elbeszélés középpontjában mindig másvalaki áll, ami lehetővé teszi a szerző számára, hogy ugyanazt a szituációt más-más szemszögből is láttassa. Egyes triovellák esetében a kapcsolat a történetek között csupán érintőleges, egy mellékszál vagy egy apró mozzanat az egyikben a másiknak a központi cselekményét képezi. Az összekötő kapocs ezenfelül lehet maga a helyszín, a város (esetünkben Nyárliget avagy Nyíregyháza), a táj (a nyírségi és beregi világ), vagy a tágabb vidék (falvak és tanyák), ami egybefűzi az adott triovella különböző darabjait.
A novellák epizodikusan építkeznek, és ez a filmszerű jeleneteket idéző elbeszélői technika lehetővé teszi a szerző számára, hogy a hősök révén, különböző nézőpontból láttatva az eseményeket, érzékeltesse a kor és a hely jellegzetességeit, amelyeket a turbulens történelmi időkben gyakran az elnyomás, félelem és kiszolgáltatottság határoz meg. Ha jobbra is fordul az ember sorsa, a folyamatos hatalmi átrendeződések során szerzett tapasztalata arra inti, legyen óvatos, mert ez az állapot is valószínűleg csak átmeneti. Nem véletlenül nyugtázza a Hajnalhágó című elbeszélés hőse a következőt: „De hát a történelem aljas fickó, nem sokáig engedi az embert boldogan élni. Nyalat vele egy kis mézet, aztán hadd jöjjön a feketeleves!” A kötetben a történelem mindig alulnézetből, a kisemberek szemszögéből jelenítődik meg. A Kereszt című elbeszélés hőse egy parasztudvar bemutatásával érzékelteti családja szenvedéstörténetének tizennégy stációját, amit akár a vidéki magyar ember keresztútja allúziójaként is olvashatunk. Az udvar minden sarkához, a pöcegödörhöz, a disznóólhoz a góréhoz, a fészerhez, a kúthoz, az eperfákhoz szomorú emlék fűződik: bujdosás az orosz katonák elől, nők megerőszakolása, férfiak összegyűjtése málenkij robotra, beszolgáltatások, kényszeres téeszesítés, a feketevágás nyomai.
A Görcsoldás című elbeszélésben egy család élethelyzetén keresztül a szerző érdekfeszítőn helyezi párhuzamba az úri Magyarországon és a magyar szocializmus hajnalán uralkodó viszonyokat. Szinte szociografikus aprólékossággal ábrázolja az uradalmi béres cseléd sorsának sanyarúságát, amit rendszeresen inspekcióz a béresgazda, majd ugyanannak a családnak a küzdelmét 1945 után, amikor kapnak hat hold földet, de az adók és beszolgáltatások elől kénytelenek a téeszbe menekülni. A nélkülözés tartós állapot az életükben, húst nemigen ettek se előbb, se később, a tűzifa is állandó hiánycikk, korábban csak gallyat lehetett elvinni az uradalmi erdőből, újabban pedig semmit, hiszen „az erdő már az államé, vagyis a dolgozó népé, amit megkárosítani a dolgozó népnek sem lehet”. Marad hát a téglalap alakúra formált és kiszárított marhagané. És ami a legfontosabb: most is van, aki figyeli a népet, és ha szükségesnek érzi, jelent, igaz, már nem a béresgazda teszi ezt, hanem a brigádvezető, aki nem mellesleg ugyanaz a személy, aki egykor a béresgazda volt, és lényegében ugyanazt teszi, mint korábban. Egy jó adag malíciával azt is mondhatnánk, hogy az ő személye biztosítja a folytatólagosságot a két rendszer között, hasonló módon, mint ahogyan a kilencvenes évek elején a korábban kommunista elveket valló hithű szocialistákból lettek az első kapitalisták. A kötetben ez utóbbi esetet kiválóan szemlélteti egy laktanya vagyonának a magánosítás során történt széthúzása a volt tisztek részéről.
Különösen megragadó a kötetben, ahogyan Csabai László az épülő szocializmus korszakát jeleníti meg. Sokszor megdöbbentők, a saját valóságukban is groteszkbe hajlók ezek a történetek. Az író részletgazdag háttérábrázolással, pontos utcanevek és aktuális ünnepek emlegetésével tárja az olvasó elé a korabeli politikai és társadalmi állapotokat. Olyan korszak ez, amelyben magától értetődik a régi világ híveinek (a reakciósoknak) az elítélése, és a nép átnevelése, ám még a rezsimhez hű, sőt annak tevékeny részét képező elvtársak sem alhatnak gondtalanul, ébernek kell lenni, mert sose tudni, mit hoz a holnap, mikor derül ki valakiről valami kompromittáló, egy régi cselekedet vagy mulasztás, netán egy mellékesen elejtett mondat, aminek folyományaként könnyen az ÁVH udvarába szállíthatja az illetőt egy fekete autó. A szerzőnek megvannak a nyelvi eszközei ahhoz, hogy érzékeltesse a bizonytalansággal és rettegéssel átszőtt korhangulatot, ugyanakkor kellő iróniával fricskázza ki a kort, szellemesen mutatva rá annak ellentmondásaira, hiszen itt semmi sem az, aminek látszik. Nincs munkanélküliség, nélkülözés azonban annál inkább, nagy iramban épül a szocializmus, a nők mégis Amerikáról ábrándoznak, egyenlőségről és szolidaritásról szól minden, mindazonáltal a besúgás és a provokátorok kiszúrása határozza meg a leginkább a társadalmi életet.
Nyugodtan nevezhetjük Csabai László A vidék lelke című prózakötetét történelmi olvasókönyvnek, amelyből talán nem kapjuk meg a történészi ismeretekhez szükséges tényadatokat, viszont betekintést nyerünk a huszadik század vidéki emberének a mindennapjaiba, legyen szó gazdálkodóról, földből élő kisparasztról vagy gyári munkásról. A szerző sokszor az épp soron következő társadalompolitikai változások veszteseként mutatja be ezt a réteget, szerencsére eközben nem esik bele abba a csapdába, hogy a fejük fölött zajló történéseket elszenvedők pozíciója miatt erkölcsileg feddhetetlenre fesse őket. Nem is tehet ilyet, hiszen a plasztikusan ábrázolt karakterek egyénisége és egyedisége ezt eleve lehetetlenné teszi, ezenkívül humora ebben is nagy segítségére van. A helyi értékrendről például egyik hőse a következőt mondja: „Az itteni nép mindig hitt. A férfinép is. Káromkodtak, ritkán fürödtek, az asszonyt el-elverték, de a hitet megtartották.” A fragmentumszerű szövegkezelés azt is lehetővé teszi a szerző számára, hogy számos apró betéttörténetet csempésszen be a helyi anekdotakincsből, a vidéki életfelfogásról és a babonás hiedelemvilágból, többek között megtudhatjuk mi a különbség a lebbencsleves, az öreglebbencs és az öhön között, miért számított nagy kincsnek Bogárfalván a vénlány, és miért kellett rettegni a Jezsitől, a Vízibornyútól meg a Rétidisznótól.
A huszadik század negyvenes éveitől napjainkig ívelő történetek többnyire egy nyomasztó világ körvonalait rajzolják meg előttünk. A szerző által jól ismert vidék lakója, a kisvárosok, falvak és tanyák népe kénytelen egyfolytában alkalmazkodni a társadalmi háttér állandó változásához. A folyamatos átalakulásban valami azonban mégis változatlan marad: a vágy egy méltóbb életre.
