Miről mesélhet egy fiatal férfi? Mi az, amit elmond a barátainak, és mi az, amit még nekik sem? Mi az, amihez hozzátesz, hogy ő maga jobb színben tűnjön fel? És mikor őszinte? Ha egyáltalán…
Purosz Leonidasz második, Egy férfi sosem hagyja félbe című verseskötetének olvasójában egyebek mellett, de talán leghangsúlyosabban ezek a kérdések merülhetnek fel. Meg kell mutatnunk magunkat, de úgy, hogy mindez a javunkat szolgálja. Mintha egy macsó történeteit olvasnánk. A prózaversekben megelevenednek a családi kapcsolatai, labdarúgó múltja, bulizásai, a bölcsészlét nehézségei és szépségei, és természetesen a nőkkel való kapcsolata újra és újra. Szerepversek ezek a javából, és már a kötet címe is egyfajta férfias, macsó határozottságot, magabiztosságot sugall. Ezzel szöges ellentétben áll a könyv színe, amely talán éppen ezt a macsó attitűdöt hivatott lerombolni.
A kötetindító vers magát a szerzőt állítja előtérbe már a címében megnevezve Purosz Leonidaszt. Ez a darab olvasható ars poeticaként is, ugyanis előrevetíti azt, hogy a szerző minél kevesebbet akar beszélni magáról. Ebből egyenesen következik a korábban már ismertetett meglátás, miszerint szerepversekről van szó. Ugyanakkor el is bizonytalaníthat bennünket, mivel verseskötetről lévén szó a kimondott dolgok mögött a hátsó szándékot keressük, minden direkt meghatározásban egy trükköt sejtünk, és ez csak felerősíti bennünk a gondolatot, hogy a szerző át akar verni bennünket. Babits óta tudjuk, hogy a költő önmaga alfája és ómegája, vagyis ha szerepet játszik, ha nem, akkor is önmagáról beszél. Az év felfedezettje is Purosz Leonidasz, a bölcsészhallgató is Purosz Leonidasz, csakúgy, mint a reggeliző férfi és a szimuláns, ő az, aki sosem drukkol a válogatott ellen, aki kimerült, és aki autókulccsal rendelkezik, ő a fellépő, a túlélő, aki hazatér, és aki a kultúrát gyártja. A kötetben számos helyen találunk utalásokat arra, hogy csak szerepek vannak, amiket mindannyian játszunk, amiket magunkra öltünk, hogy megtaláljuk helyünket a társadalomban, hogy mi legyünk az erősebb kutyák, akik... A macsó attitűd ellenére a versek hangja gyakran melankolikus. Ez ismét csak elbizonytalaníthatja az olvasót. Talán a macsó megszólalási mód vajon végig csak irónia? A kötet utolsó versében azonban újra bevallottan Purosz Leonidaszról van szó, a Jegyzet címet viselő darab lezárja a szerepversek sorát, és a kötet elején olvasott ars poetica folytatásaként is tekinthetünk rá.
Végezetül annyit, hogy az Egy férfi sosem hagyja félbe a Magvető Könyvkiadó Időmérték című sorozata darabjaként látott napvilágot, amely sorozat a kiadó meghatározása szerint időtálló, mértékadó versesköteteket tartalmaz. Elolvasva magát a kötetet, kijelenthetjük, hogy az időtálló, mértékadó meghatározás ebben az esetben, ellentétben a sorozat korábbi darabjaival, túlzottan optimistának tűnik.
