Szvoren Edina a 2010-ben megjelent Pertu című novelláskötetével került be az irodalmi köztudatba, és azóta rendszeresen jelennek meg kötetei az olvasók, és nem mellesleg a kritikusok nagy örömére. A 2012-ben megjelent Nincs, és ne is legyen című kötete elnyerte az Európai Irodalmi Díjat, valamint bekerült az Aegon Művészeti Díj döntősei közé is. A nyolc éve megjelent kötetet átdolgozva a Magvető Könyvkiadó adta ki ismét, bizonyítva, hogy a műben foglaltak azóta sem veszítették el érvényességüket, és a novellákba foglalt problémák a mai napig megoldatlanok.
A Nincs, és ne is legyen lapjain kisiklott életek elevenednek meg a szemünk előtt. Olyan élettörténetekkel, élettöredékekkel találjuk szembe magunkat, amelyek mindannyiunk számára ismerősnek tűnhetnek – nem azért, mert mi magunk átéltük, vagy mert az ismeretségi körünkben megtörténtek (habár ez is lehetséges), hanem elsősorban azért, mert végzetesen életszagúak, és folyamatosan arra figyelmeztetnek bennünket, hogy elég egy apró mozzanat, egy parányi ballépés, egy semmisnek tűnő baklövés, és az egész életünk romba dőlhet, menthetetlenné válhatunk a társadalom és a szeretteink számára is. A novellák főszereplői a saját boldogtalanságuk foglyai, és ezen boldogtalanságból már meg sem próbálnak kiszabadulni. A boldogtalanság vált természetes közegükké.
A kötet fülszövege kiemeli a szerző fanyar és tűpontos megjegyzéseit, amelyek folyamatosan szembe jönnek velünk a kötet lapjain. A tűpontos megjegyzések a főszereplők világa részleteinek a bemutatásában is tetten érhetőek. A szerző minden érzékszervünkre igényt tart, minden érzékszervünket berántja a novellák világába. Illatok, színek, zajok, ízek szerepelnek a leírásokban, amelyek az élet parányi kísérőelemeit, jelentéktelennek tűnő építőkockáit jelenítik meg, illetve hívják fel rájuk a figyelmünket, hogy a felületes olvasásnak, a távolságtartásnak még a lehetőségét is elvegyék tőlünk. Mindennek jelentősége van, még a cipőfűző megkötésének is különös üzenete lehet. Látom a széklábakat, útja harmadán megtorpant harmatcseppet a sörösdoboz falán. Látom a damil első rándulását. Sok mindent látok fájó élességgel, s néha egyik pillanatról a másikra kiürül minden. Minél élesebb, annál üresebb (161–162. o.), [a] fertőtlenítőszag egy foglalkozás szaga, nem Déé vagy a halálé. A nővér szaga (140.), [h]a anya félt, a bőrének paradicsomillata volt (121.), [k]özben két ráncot találtam a sofőr köpenyén: egyet a jobb könyökhajlatban, egyet a balban (81.). Ehelyütt külön ki szeretném emelni a kötetzáró A térre, le című novellát, amelyben a parányi, irrelevánsnak tűnő részletek elementáris erővel jelennek meg. Az énelbeszélő, akinek vezetékneve egy szótagú testrész h-val írva, új lakásba költözik, és miközben megismerkedünk a környezetével, az is kiderül, hogy valamilyen betegségben szenved, ami miatt nem tartózkodhat a napon. A novellában tobzódnak a színek, és a hőérzetnek is különös jelentősége van: a falhoz tapadva zöld ruhás nők dohányoznak, a postaládák melegek, a vészjelző gomb piros, a gondnok feliratú sárga, a balkonon fehér műanyag szék, itt mindhárom ajtó másmilyen: az egyik zöld, a másik barna, a harmadikon meg öntapadós famintázat, a postaládám szokás szerint langymeleg, a kulcsos ember indigólila köpenyt visel, barna por csillog a körmén, szürke boríték, fekete alkoholos filc, rikító színű uzsonnásdobozok, kék ernyő, barna por szállong, forró a pad, egy fehér zoknis gyerek, fehér téglalap – ezen különös színkavalkád ellenére az olvasónak az a benyomása, hogy ebben a világban minden szürke, és bármi is történik, az nem tudja áttörni a szürkeség falát. Az érzékletes leírások fontos alkotóelemei a hasonlatok, az eredeti költői képek használata: mint a párkányomnak, olyan az ég színe (189.), homlokráncai: olyanok, mint a makarónik (177.), a sodrófa sárga, mint a bőrkeményedés (167.), Dé néha megmaszírozta az erdőmérnök bütykeit. Olyanok voltak, mint a nyers zöldségek (145.), vakon forgatta a fejét, mint a napraforgók (143.), kihullott a zsebéből egy spenótzöld gomb […] úgy csillogott, mint a hátulról támadó kutyák szeme (137.), a bonni térdek a Badacsonyra hasonlítottak (127.).
A megismerésben, a különbségek ábrázolásában a nyelvi síknak is nagy szerepe van. Ha figyelmesek vagyunk, és érzékelni tudjuk a különbségeket, rájövünk arra, hogy a szóhasználat is megkülönbözteti az embereket egymástól, és egy-egy ember szóhasználata ugyanúgy egyedi, mint mondjuk a járása, vagy éppen egy-egy sajátságos kézmozdulata. Szvoren Edina, mint az az előzőekből kitűnik, igyekszik a lehető legpontosabban megragadni az emberek, az élő és élettelen környezet elemei lényegét, és olykor a nyelvi különbségekre helyezi a hangsúlyt: [a]zt mondja, zanza, azt mondja, kese. Zavarba hoz a szavaival. Én meg szégyenkezem, ha bizonyos szavakban ki kell mondanom minden szótagot, úgyhogy inkább lerövidítem a nevét (8-9.), [r]itkán használom azt a szót, hogy tudniillik, ami voltaképp nagypapa kifejezése. A voltaképp is. Nagypapát sosem szólítottam nagypapának (83.), [a] férjem vidékén mindent másképp mondanak. A babajkó csak egy szó, a férjem is (163.).
Végezetül álljon itt egy mondat a műből, ami talán leginkább kifejezi annak hangulatát, illetve a kötetcímre is rávilágít: Édesanyám, egyetlenem, nincs boldogság a Földön, de ne is legyen. (72.)
