Fekete Vince 2018-ban megjelent Szárnyvonal című verseskötetének fókuszában a természet, a Kárpátok természeti értékei, lenyűgözőbbnél lenyűgözőbb tájai állnak. A lírai én ebben a tájban keresi a szépséget, a választ a felmerülő kérdésekre. A szerző tavalyi újabb kötete a természetből, a hegycsúcsokról, a fenyvesekből, az erdőkből, a barlangokból bevezet bennünket a városba. Bevezet bennünket Vargavárosba, amelynek mintája a kötet fülszövege szerint a székelyföldi Kézdivásárhely, a szerző szülővárosa, amit a vargák városaként és a céhek városaként is emlegetnek. Az olvasó szempontjából azonban ez utóbbi információ nem számít relevánsnak. Olvasás közben felépíthetjük a saját Vargavárosunkat, amelynek épületeit, kulisszáit a szerző elébünk tárja, és bemutatja a szereplőit, ezen elképzelt vagy valós város elképzelt vagy valós lakóit.
Fekete Vince egy különleges panorámát tár elénk. Ennek a körképnek a szereplők, a helyszínek váltakozása mellett erős tarkaságot ad a formai és nyelvi sokszínűség is.
A szereplők egyszerű kispolgárok, bűnösök és ártatlanok, férfiak, nők, idősek, gyerekek, papok, kőművesmesterek, zenészek, helyi költők, feketézők, magyarok, székelyek, románok, svábok, a szocialista rendszer kiszolgálói és a rendszer vesztesei, áldozatai, emigrálók, tanítók, vajákos asszonyok, sőt a „világszerte híres gyógyító asszony”-ról is olvashatunk. A szereplőket évtizedes, sőt évszázados közösség köti össze, egyikük nem tud funkcionálni a másikuk nélkül, mindenki függ mindenkitől, és naná, hogy mindenki ismer mindenkit, kívül-belül, felmenői és utódai minden cselekedetét. Fekete Vince ismerősen mozog ezen a terepen, és mindenkiről van egy érdekes, ismert vagy kevésbé ismert története, amit végtelennek tűnő mesélőkedvvel hajlandó megosztani olvasóival. A szerző mesélőkedve elé nem gördít akadályokat a forma. Fekete Vince többek között a ballada és a mese nyelvén fogalmazza meg mondanivalóját, mindeközben pedig játszik – játszik a központozással, játszik a kis- és nagybetűkkel, játszik a sortörésekkel, és mindenekelőtt játszik a nyelvvel. Ha a történet azt követeli meg, archaizál, ha kell, tájnyelvi szavakat használ, és nem riad vissza a román kifejezések használatától. Mindez sajátos hangulatot ad a kötetnek, ugyanakkor helyenként meg is nehezíti az olvasást, hiszen az olvasónak olykor több időre van szüksége, hogy egyik regiszterről egy másikra váltson.
A kötetben rendkívüli erővel van jelen az irónia – a lét ironikus szemlélete, az életnek a humor felől való megközelítése, a legnagyobb nehézségek közepette is az anekdoták keresése és lejegyzése. Fekete Vince előszeretettel operál a sztereotípiákkal, konkrétan a székelyekkel kapcsolatos sztereotípiákkal, és több versében is viccet csinál az anyaországi magyarok Székelyföldhöz való viszonyából. Ebből a szempontból talán a leghatásosabb a Székejfőd című vers, ami az alcímbe foglalt műfajmeghatározás szerint Bédekker. Ebben olyan sorokat és mondatokat olvashatunk mint: A házak mind kürtőskalácsból vannak. A kapulábak, jobbról / és balról, felállított töltött káposztákból (...) Ülnek bent az emberek a házban, nézik a Duna tévét, a nők énekelgetnek / közben, népdalokat, a férfiak pedig, hogy hasznosak / legyenek, vitézkötéses székelyharisnyásan, subában, / beretválatlanul alusznak a sublót mellett. Vagy a kemencepadkán (…) de csörög egyet mobilon / is nekik, azt is székely himnusz csengőhanggal (…) Az édesapa pedig másik / oldalára fordul a subáján, és meleg báránykákról / álmodik, meg Tamási humoros székely hőseiről / ebben a csodálatos székely családban, ahol folytatják / a gyermekek is a fogalmazást, hogy aszongya: / csodálatos, csodálatos család, nálunk mindenkit Ábelnek / hívnak, csak Édesanyám egyedül Áron. De volt egy / dédnagyanyánk, állítólag, apánk szerint, őt egyedül Reginának / nevezték. De utána mindenki Ábel lett errefelé. A faluban is (…) Néha-néha meg-meg- / állnak, és közmondásokat, szólásmondásokat mondanak…
A fentebb említett humor azonban olykor úgy tűnik, csak arra szolgál, hogy ellenpólusa legyen a nosztalgiának vagy a többször feltörő hontalanság érzésének. Mindennek a legpontosabb kifejezője az Édes-kedves… címet viselő költemény, amelynek néhány sora a kötet hátsó oldalán is felbukkan: ekkor kezdek el / kitalálni legelőször magamnak egy / falut, egy várost, majd találok ki egy hazát, abból, ami nincs, már nincs, vagy / nem úgy van, ami volt, nem is volt, / de lehetett volna, és nem lesz, hiányt, álmot, vágyat gyúrok össze valami voltból, / lehetőből, de soha nem lettből és soha / nem leszből, és ez lesz az én Erdélyem, ez lesz az én édeskedveserdélyországom, / a mértkönnyesateorcáddal / együtt, és ez lesz az én védettvidékem, vakvisszhangom, a sohanemvolt, / sohanemlesz Hazám…
A Vargaváros több kötetre is elegendő élményanyagból áll össze, ami a kiadvány fizikai megjelenésében is szembetűnik. Elolvasásához kitartásra van szükség, amiért a rendszeresen felbukkanó lírai gyöngyszemek kárpótolják az olvasót.
