Sokan még ma is nosztalgiával tekintenek a hajdani Jugoszláviára, és ábrándozva idézik meg, hogy milyen jó is volt az élet abban a habarcs nélkül összetákolt államalakulatban, volt hitel csőstül, munkahelyből még fölösleg is, lehetett utazni, az eget pedig belengte a testvériség-egység pihetollú paplanja…
Hát egy nagy francot volt jó élni abban az országban! A második világháborút követően a háborús bűnösök – a győzteseket kivéve – szétspricceltek a világban, és aztán ott gyilkolászták egymást lankadatlanul, idehaza a németséget kiirtották, a magyarságot megtizedelték, a zsidókat írmagnak hagyták, a háború alatti öldöklés szenvedélye nem csitult, csak illegalitásba vonult. A bérces tájakat és a sík földeket egyaránt megülte a gyanú, a félelem és a rettegés. A túlélők mukkanni se mertek az őket értekről, temetetlen és temetett holtak évtizedekig nem kerülhettek beszédtémává, aki tehette, iszkolt nyugatra, ott némi magabiztosságot szerezve hazahozta az ott keveset, idehaza sokat érő pénzét, építkezett, beruházott, Horvátországban, Boszniában, hogy majd egyszer… jólét virágzik ott is, és lesz hol megpihentetni a nyugati kapitalizmus oltárán feláldozott izmokat.
Hát erre nem nyílt alkalom, az újracsiholt háború szele kifújta a levegős határok alól a semmire fölvitt glazúrt, és a kapzsi erőszak fölszámolt mindent, beigazolódott a gyanú, hogy itt mindenkitől félni kell, bármi miatt bárki irigyed, és ezzel egyetemben ártó szándékú ellenséged lehet.
Ellenséged-gyilkosod. Nincsen közbülső lehetőség: vagy-vagy. Vagy megölsz, vagy megölnek. Miért kötött talpára útilaput a múlt század kilencvenes éveinek legelején a vajdasági magyarság életerős ifjúsága? Mert hittek a testvériség-egység habos tortájában? Mert bizalmat tápláló üzenetek homályosították el térlátásukat és helyzetértékelésüket? Mert bíztak a szomszédban? Ugyan, akkoriban az ember önmagában se bízhatott. Aki elment, talán soha nem tudta meg, mi is történt idehaza. Aki elment, viszont soha nem hagyta el ezt az Átokföldet, a szenvedéseket tősgyökeres átokföldi lakosként éli meg, legyen a bolygó bármely táján is.
A jólét egykori jelképének számító Jugoszláviát széthordta a történelem, Szerbia minden igyekezete ellenére magára maradt déli és északi tartományaival, amelyekkel nem igazán tud mihez kezdeni. Bozsik Péter arról írt verskötetet, hogy mi vezetett a jelenlegi politikai helyzethez, amit a nagyhatalmak is képtelenek évtizedek óta megoldani. Nem politikai verseket, hanem őszinte, részleteiben és elemeiben megélt és átélt lírai alkotásokat, amelyeket a Dekódolt tartomány és a Behódolt tartomány című párversek fognak keretbe. Számos költeménynek címzettje is van, élő, vagy már eltávozott költőtársak, akik igyekeztek megtalálni saját egérútjukat a Balkán vértől iszamós, mélybe rántó katyvaszából. Bozsik esetében ezt a menekülési útvonalat megzabolázatlan humora és iróniája biztosítja. Nem mindenkinek adatott meg, hogy pucér hátsóját a tenger melltartó alakú szigetének ördögszikláin csipkéztesse, de erről is a két kopár sziget női és férfi átnevelő táborainak rémsége járja át gondolatait. A lírai feszültséget csupán a szavak szintjén képes oldani, az érzelmi töltet kíméletlenül átnyomakszik a költemények verbális burkán.
A könyv folytatása fordítások sora. A jugoszláv testvérháború Szarajevóra fókuszáló érzelemjelentése. Szerb költők palackpostája a világ (magyarul értő része) felé. Aleksandar Tišma versei mintegy megalapoznak Miodrag Pavlović, Stevan Tontić és Josip Osti költeményeinek.
A szarajevói rettenet irodalmi megörökítése egy általános üzenetet közvetít, miszerint ahol és amikor minden elveszítette értelmét, elszabadult a szellemi és a fizikai vadság, az egyetemes értéktelenségből csupán a költészet bizonyul fontosnak, talán legfontosabb dolognak a világon: Krisztus Urunk teste és vére tölti ki a költői szót. Ám a poézisnek sincsen kellő energiája és ereje annak megakadályozására, hogy nemzedékek NE „örökös süket és vak rettegésben nőjenek föl”.
A fordítások minőségéhez mindenképpen hozzájárul, hogy a fordítóban ugyanolyan érzelmek bokrosodnak, mint a fordítottakban. Számomra leginkább kiemelkedő Josip Osti Szarajevói halottaskönyv című munkájának fordítása, olyan, mintha egyszerre ketten írták volna, elválaszthatatlan benne a szerző és a fordító hangja.
Ráadásul a könyv kivitele is tetszetős, formátuma illik a versekhez, Munjin Andrea illusztrációi pedig nagyon bejöttek. Nem tesznek hozzá semmit a versekhez, viszont jó, hogy ott vannak.
