Nehezen fogtam bele Szilasi László könyvének olvasásába, valahogy riasztott a címe. Pedig a korábbiak, a Szentek hárfája, A harmadik híd, az Amíg másokkal voltunk, a Luther kutyái lenyűgöztek. A kései házasság szerintem csakis valami émelyítő szerelmi történet lehet, bár inkább különös lenne, mint kései, gondoltam. Végül elolvastam, valóban van benne szerelem, de nem az a cukormázas fajta, amitől féltem, a házasság azon túl, hogy kései, különös is. Miként a regény is az.
A mű központi témája szerintem nem a szerelem, hanem a várakozás. Mégpedig női szemszögből elmesélve. A női állhatatosság legismertebb irodalmi példája talán Pénelopé, Odüsszeusz hitvese, aki két évtizeden át bízott férje hazatérésében és várt rá. Szilasi hősnője nem húsz, hanem ötven évet várt, hogy kiválasztottja oltár elé vezesse. A görög eposz rögzítette a feminin karakterjegyeket: a nő a családi otthon oltalmazója, a família összetartója, a megbékélés letéteményese, őrzi a tüzet az otthonban, amíg a párja csatangol, vadászik vagy háborúzik, akit hazavár, lehetőleg prédával, vagy zsákmánnyal. Így kerek a nő és a férfi világa. Mielőtt kardot rántanának a gender-vitézek, Szilasi árnyalja ezt a közhelyes fölállást, hősnője/elbeszélője nem családanya, még csak nem is feleség, viszont elápolja édesanyját, várja vidéki Odüsszeuszának érkezését, és vele van halálos agóniája alatt. Nőként magára vállalja mindazt, amit a férfitől elvárt. Tehát szó sincs sztereotípiáról.
Akárhogy is kerülgetjük a témát, világos a Pénelopé-áthallás, még egy adalék, hogy amíg a görög királyné három éven át szőtte apósa halotti leplét (amit nappal elkészített, az éjjel kifejtette), állítólag az állandó elfoglaltságával tartotta távol magától a tolakodó kérőket, akik más görög szerzők szerint mégis a kegyeibe férkőztek. A Szilasi-regény hősnője a szövés helyett az anyját gondozta, és a félrelépés is megtörtént, noha valójában nem volt honnét félrelépnie, de akkor tanult meg kezdeményezni, és ez hozta tető alá a fél évszázadon át óhajtott frigyet.
Nem csupán a történet eredeti és megragadó, hanem az előadás szerkezete is az. Az elbeszélés idő tekintetében a végéről kezdődik, 2019 nyarától, amikor a 74 éves Vajda Ilma árvízügyi tanárnő az árpádharagosi uszoda medencéjében tempózva elemzi életét. A szerző ezt az analízist hatvan fejezetre osztva jeleníti meg, kezdve 1964-től egészen 2019-ig. A rövid fejezetek szabályosan ismétlődő, kettős tagolásban egy-egy esztendőt foglalnak magukba. A fejezetek első részét harmadik személyű elbeszélő közli, kellő tárgyiassággal. A fejezet élén mindig találunk utalást az adott év valamilyen jeles (világ)eseményére, mintegy időbeli útmutatóként. Ezek a történések jobbára nincsenek különösebb hatással a szerelmi történet két szereplőjének életére, de némelyiknek részesei, sőt, befolyásolja életüket, mint például a rendszerváltás, ami egy kommunikációs tréninggel megfejelve Ilma érzelmi életét is kiteljesítette. A fejezetek folytatása női szólam, Ilma meglátását tolmácsolja, amit a dőlt betűs szedés külön jelez.
Ilma 1945-ben született, szerelme (Odüsszeusza), Gavenda Péter, becenevén Gerenda 1937-ben. Életük folytonos vágyakozásban múlott, hiányoztak a lehetőségek, éhezték a szabadságot. Gavenda az egykori élsportoló nagyon mélyről indult, testneveléstanárként bizonyított, szerepet kapott a társadalmi életben, magánéletében pedig teszetosza maradt, kétszer nősült, mindkét alkalommal rosszul választott, noha ott állt előtte a boldogság lehetősége, amiért képtelen volt kinyújtani a kezét. Ebből a tehetetlenségből fakad a fél évszázadon át elhúzódó szerelem. Az ötven éven át tartó vágyakozás folytatása, hogy a két szerelmes mindössze fél évet élt házasságban, azt is Gerenda haldoklása töltötte be. A várakozás értelmének és értelmetlenségének fekete bohózata, ami a magyarországi viszonyok teljességére visszavetíthető.
Szilasi otthonosan mozog Árpádharagoson (Békéscsabán) és Szegeden, ezekben a városokban játszódtak korábbi regényei is. A lélek alapos ismerője, ami annál is fontosabb, hogy ezúttal egy nő bőrébe bújva írta a rövid történetekből összeálló regényét. Hangja meg nem bicsaklik, legyen szó akár vidám, akár szomorú eseményekről, és az ocsmányságok megfogalmazásához is van tehetsége. Káprázatos a fegyelmezettsége, amivel sajátos architektúrát teremtett művében. Ráadásul rendkívül rokonszenves módon kezeli a két szerelmes kapcsolatát.
Korábban bizonyította, mennyire jól mozgat több szereplőt az elbeszélés terében, aztán hogy egyedüli szereplőként is megállja a helyét a történet súlyának megtartásában, most pedig, hogy fél évszázad történetét is sikerült megmutatnia mindössze két fontos szereplő révén. Szerintem bravúros teljesítmény.
