Érdekes és igen tanulságos elgondolkodni azon, hogy a közösségi oldalakon, például a Facebookon, vajon hány ismerősre vagyunk kedvenc színészünktől, előadónktól, politikusunktól. Ismerek valakit, aki ismer valakit, aki ismer valakit, aki ismerőse mondjuk Johnny Deppnek, vagy éppen Keira Knightley-nak (és most tekintsünk el attól, hogy talán nincsenek is fent az oldalon, vagy ha igen, akkor nem az eredeti nevükön). Egy általam korábban olvasott könyvben, vagy talán egy filmben arról beszélgettek a főszereplők, hogy az adott személy hány kézfogásra van az amerikai elnöktől – lekezelek valakivel, aki lekezel valakivel, aki lekezelt egy olyannal, aki már egyszer kezet fogott Trumppal. Az említett alkotásban azt állapítják meg a főszereplők, hogy az úgynevezett nagyemberek nincsenek is olyan elérhetetlen távolságban, mint ahogy első ránézésre tűnik.
Sándor Iván idén megjelent, Amit a szél susog című regényének főszereplője, Z. úton-útfélen a történelem darabkáival találkozik, olyan elbeszéléseket hallgat meg, olyan vallomásokat fogad be, amelyek elbeszélői, vagy azoknak a családtagjaik ott voltak a történelmünket formáló események középpontjában, megélték a történelem fordulópontjait, vagyis a főszereplőnk első kézből jut információkhoz. Z.-nek tehát csupán egyetlen közvetítőre van szüksége ahhoz, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljön a történelemmel. Ezzel együtt a főhős is közvetítőszerephez jut, ő a kávéházak történelmét élte meg, és ezt adja át Véri Mártonnak, aki elsősorban a budapesti kávéházak történelmét szeretné megírni. Véri Márton számára Z. a közvetítő, és nincs szüksége másra, mint figyelmesen hallgatni és jegyzetelni.
Z. 2016-ban Budapest, Athén, Párizs, Bécs, majd újra Budapest utcáin sétálva ismerősökkel és ismeretlenekkel való találkozásokon keresztül eleveníti fel az európai civilizáció elmúlt száz évének történelmét, és benne a saját (élet)történetének egy fontos darabkáját, kapcsolatát Lillel, élete társával. Z. olyan helyszínekre látogat el, amelyek fontos szerepet töltöttek be ebben a kapcsolatban. Z. azért jött annyi idő után Athénba […] hogy útjai során találjon egy újabb helyszínt, ahonnan, miközben a jelenben járkál, a múltba is megnyílik az út (28. o.). Ezen helyszínek, a szembe jövők számára teljesen mást jelentenek. [M]indenki a saját magáét ítéli igazságnak, […] sok milliárd igazság szálldos a levegőben, egymásnak ütköznek… (26. o.). Intellektuális séták is ezek, Z. ugyanis elsősorban a művészvilág szereplőivel találkozik újra és újra. Az elbeszélő hangja tökéletesen igazodik a kötet tartalmához, és a történet(ek) szálai lágyan, mégis határozottan, hatalmas tudással felvértezve haladnak végig a lapokon, nyugalmat árasztva még akkor is, amikor a leírt események miatt akaratlanul is ökölbe szorul(hatna) az olvasó keze.
Felfedezni a múltat, megtalálni az ok-okozati összefüggéseket, és düh nélkül, hideg fejjel megérteni az eseményeket, legyenek azok bármennyire is szörnyűek – de hogyan tudnánk ítélni a valóságról ma, amikor előbb még fel kellene fedeznünk (7. o.). Mindez azért is elengedhetetlenül fontos, mert a múlt nem ért véget, nem tud véget érni. Akármit teszünk, akárhol élünk, az valamely múltbeli esemény következménye. A folytonosság nap mint nap szembejön velünk. Éppen ez teszi lehetővé Z. utazását is, a kapocs, ami folyamatos a múlt és a jelen között. [A] régi és az újabb egymásra rétegeződik (149. o.). Egy kődarabban, egy szerszámban, evőeszközben is sorsok rejtőznek (62. o.). Z. nem hitt abban, hogy a múlt a régi formában tér vissza, de úgy érezte, mintha nem létezne az idő, és a múlt jelen idejű változataiban él, a folytonosság megszakíthatatlan, élők és holtak közös térben bujkálnak (151. o.).
Utazásai során, kerüljön kapcsolatba bárkivel, az értelmiségi magányával szembesül. A művészetek jelentenek számára fogódzót a hétköznapokban. A menekültválság a színház, illetve egy előadás, egy rendező által értelmezhető, és csak akkor tudunk róla teljes nyugalommal beszélni, ha látjuk és érezzük az elmúlt száz év történéseit. Ebben azonban a legtöbb embert meggátolja a vakság (14. o.), amely száz éve vette kezdetét, és folyamatosan újabb és újabb területeket hódít meg. Az értelmiséginek pedig az általános vakság (14. o.) közepette nincs más lehetősége és feladata csak… […] dolgozni… dolgozni (154. o.), mert [m]aradtak még szavaink (121. o.).
Sándor Ivánt az egyik legnagyobb kortárs magyar esszéistaként is számontartják. A szerzőnek tavaly jelent meg A korszak tekintete című esszékötete, amelynek borítóján Pieter Bruegel ismert Vakok című festménye látható. A vakság (illetve a vakság elleni intellektuális harc) tehát azon kiadvány esetében is nagy szereppel bírt, és akkori ismertetőnket a kép leírásával kezdtük. Sándor Iván jelen regényében visszatér az említett képhez, ezúttal azonban a szavak szintjén emlékezik meg róla: Féltucat vak egymásba kapaszkodva. Az első már felbukva egy árokban. A második, amint utánazuhan. A többiek tántorognak mögöttük (7. o.). Az Amit a szél susog című regény címoldalán szintén egy ismert festménnyel találjuk magunkat szembe. Ezúttal Caspar David Friedrich Vándor a ködtenger felett című alkotását láthatjuk a védőborítón, amely kép talán egy megoldást kínál a vakságra – csakis a hegytetőről, a tudás és megértés magaslataiból tudjuk meglátni a dolgokat, és csakis akkor, ha van türelmünk megvárni, míg egy-egy szellő egy-egy pillanatra elsöpri a köd fodrait egy-egy részlet fölül.
