Egy rendezőben kell, hogy legyen valamennyi fafejűség ahhoz, hogy végig tudja vinni az elképzeléseit, és legalább ő azt gondolja, fontos, és pont abban a formában fontos az, amit kitalál, vallja a magyar filmrendező, Enyedi Ildikó, aki néhány nappal ezelőtt a magyar filmesek közül elsőként vehette át a leccei filmfesztivál életműdíját, az Arany Olajfa életműdíjat, ráadásul munkásságának elismeréseként a Festival del Cinema Europeo című rendezvényen szinte az összes filmjét műsorra tűzték, köztük Az én XX. századom című, Cannes-ban 1989-ben Arany Kamera díjat nyert film restaurált változatát; a Simon mágust, amelyért 2000-ben elnyerte az olaszországi filmfesztivál fődíját, az Arany Olajfát; valamint a Testről és lélekről című alkotást is, amelyért a Berlinalén elnyerte az Arany Medve díjat, valamint Oscar-díjra is jelölték.
Enyedi Ildikó 1955. november 15-én született Budapesten, Enyedi György és Pardi Irén leányaként. A középiskolai tanulmányai befejezése után előbb a Montpellier-i Egyetem hallgatója volt, majd 1975 és 1978 között a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, 1979 és 1984 között pedig a Színház- és Filmművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. A lexikonokban szereplő adatok szerint főiskolai évei alatt tagja volt az Erdély Miklós által vezetett Indigo (Interdiszciplináris Gondolkodás) csoportnak, 1984-től pedig a Mafilmben dolgozott rendezőasszisztensként. Néhány évvel később, 1989-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára lett, ahol 2011-ben doktori címet is szerzett.
A feljegyzések szerint az első játékfilmjét 1988-ban forgatta. A sajátos hangvételű Az én XX. századom című alkotás 1989-ben a Magyar Filmszemlén elnyerte a játékfilm kategória alkotói díját, valamint külön jutalmazták a képi és tartalmi összhang megvalósításáért is. A rendező munkáját a Cannes-i filmfesztiválon a legjobb elsőfilmesnek járó Arany Kamera díjjal, az edinburgh-i és a Las Vegas-i fesztiválon pedig különdíjjal ismerték el. A filmet 2000-ben a szakma képviselői beszavazták minden idők tizenkét legjobb magyar alkotása közé.
Következő alkotása a Weber operája alapján készült Bűvös vadász (1994) volt. A következő Tamás és Juli (1997) című filmje Franciaországban a Belforti Fiatal Filmesek Fesztiválján megkapta a legjobb nagyjátékfilmnek járó fődíjat. Negyedik játékfilmjéért, az 1999-ben bemutatott Simon mágusért megkapta a Magyar Filmszemle legjobb rendezőjének járó díját, a locarnói filmfesztiválon elnyerte a Filmklubok Nemzetközi Szövetségének különdíját, 2000-ben pedig megkapta érte a Filmkritikusok Díját is. A 2009-es, alig húszperces Első szerelem elnyerte a miami filmfesztivál rövidfilmes versenyének nagydíját és a genovai sci-fi seregszemle fődíját is.
Tizenhat év után, 2015-ben ismét játékfilm forgatásába kezdett. A Testről és lélekről alapgondolatát Nemes Nagy Ágnes Védd meg című versének néhány sora ihlette, a film forgatókönyve mindössze néhány hét alatt készült el. Az alkotás elnyerte a 2017-es Berlini Nemzetközi Filmfesztivál fődíját, az Arany Medvét, emellett megkapta a FIPRESCI-díjat és az ökumenikus zsűri díját is. A Filmalap Filmszakmai Döntőbizottsága Magyarország nevében jelölte a 2017-es Oscar-díjra a legjobb idegen nyelvű film kategóriában, ahol bekerült az öt legjobb alkotás közé.
A Testről és lélekről című filmje kapcsán adott egyik nyilatkozatában arra a kérdésre, mióta foglalkoztatja az alkotásaiba természetességgel belopott csoda, a lélek mélyrétege, kifejtette, úgy véli, minden gyermek mágikus realizmusban él, és azután van, akinél ez elmúlik, és van, akinél nem. Úgy fogalmazott, ő csak annyit tesz, hogy kicsit jobban kiemel valamit, ami része a mindennapjainknak, csak nem illik vele külön foglalkozni, mert nem komoly dolog, pedig ettől még mélyen befolyásolja racionálisnak hitt döntéseinket. „A filmben az álombetétek a legreálisabbak. Hallani a hó ropogását, az erdő hangjait. Ezek a szarvasok nem elvont és nem is fennkölt állatok: ennivalót keresnek, kérődznek, hús-vér lények. Őket figyelve rájön az ember, hogy bármelyikük milyen komoly és összetett lény. Az állatokkal, de az igazat megvallva az emberekkel sem úgy bánunk, ahogy kellene. A két főhős szarvasmarhákat feldolgozó vágóhídon dolgozik. A marhák leölésénél brutálisabb a sötét istálló szűk bokszába zárva töltött életük. Ahogy a praktikum kedvéért az embereket is elemi módon megnyomorítja a társadalom. Az iskola nem kiteljesít, hanem állampolgárokat nevel. Az egészségügy érzéketlenül bánik a születéssel, a halállal. A kettő közti irodistarutin is kevés mozgásteret ad” – magyarázta, hozzátéve, a hatékonyságon egészen biztosan nem rontana, ha el lehetne lopni néhány pillanatot a valódi életre is. Másutt arról beszélt, hogy világunkban ugyan időnként muszáj védekeznünk, muszáj különféle szűrőket beépítenünk a mindennapjainkba, ám ha egy idő után már túlzottan sok lesz belőlük, akkor magát az életet rekesztjük ki, és bonyolódunk mindenféle álságosságokba, alakítjuk ki a túlélési ügyeskedéseinket, technikáinkat. Leszögezte, ilyenkor éppen a lényeg sikkad el, holott ha már egyszer megadatott nekünk az a csodálatos lehetőségünk, hogy éljünk, azt nem lenne szabad elfecsérelnünk. Elismerte, számára a filmrendezés is éppen ennek a megélésnek az egyik módja, ami sok tekintetben változott ugyan az évek során, a lényeg azonban mindvégig megmaradt.
„Fiatalon nagy bizalom, és persze önbizalom is hajtja az embert, a hit, hogy egy filmmel is nagyot lehet változtatni a világon. Én is így voltam annak idején Az én XX. századommal. Ez a panoráma egy magamfajta, kísérleti filmekből átsurrant ifjú rendező esetében vagány dolognak számított. Ma már, immár túl a hatvanon, az is nagyon jó érzés, hogy egyáltalán tudok hatni a világra. A cél, a lényeg ugyanaz, de egy szerelmi történet formájában mesélem el. Ennyiben változtam, lettem józanabb” – fogalmazott egyik korábbi nyilatkozatában, majd arra a kérdésre, hogy hisz-e még abban, hogy tud változtatni a világon, hozzáfűzte, ha nem hinne, akkor nem is csinálná. „Nem vagyok hajlandó elfogadni azt, hogy a világ úgyis megy a maga útján, mi ebbe már úgysem tudunk beleavatkozni! Szerintem a nagy változás számos kis személyes cselekedet eredménye is. Ha sok ember elhatározza például, hogy a műanyag hulladékot mától a sárga kukába dobja, akkor azzal biztosan javítottunk a világ állapotán” – magyarázta Enyedi Ildikó, aki csaknem minden munkájának maga írja a forgatókönyvét, filmjeinek jól felismerhető, egyedi hangulata van. Az elmúlt évek során több forgatókönyvírói pályázat, valamint magyarországi és nemzetközi filmfesztivál zsűrijének munkájában vett részt, elnökölt a Magyar Filmszemlén, tagja az Európai Filmakadémiának. Művészi tevékenységének elismeréseként 1991-ben Balázs Béla-díjjal tüntették ki, 2000-ben érdemes művész lett, 2002-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést vehette át.
Enyedi Ildikó egy vele készült interjúban arra a kérdésre, hogy hisz-e az álmokban, illetve abban, hogy az álmok és a valóság közt tényleg van valami átjárhatóság, azt válaszolta, hisz, ugyanis szerinte az, amit álmodunk, ugyanúgy az életünk része, mint az, amit nappal csinálunk, majd hozzátette, úgy véli, ez egy rendkívül fontos élettani folyamat, olyan, mint az evés. Mint mondta, annak ellenére, hogy mindez fontos számára, semmilyen misztikus attribútumot nem tulajdonít neki, inkább úgy érzi, valahogy így tudunk megküzdeni azzal a világgal, amelyben élünk.
Egy másik vele készült beszélgetésben, ahol egyebek mellett arról faggatták, mit jelent számára a siker, kifejtette, amikor a vetítés utáni közönségtalálkozókon érzékeli, hogy az emberek pontosan érezték, amit a filmjében meg akart fogalmazni, az azt igazolja, hogy sikerült elérnie más emberekhez; hogy befogadta egy közösség, amely számára hasznos a létezése; és hogy van helye a világban. Arra a kérdésre pedig, hogy mekkora nyomás alá helyezik a korábbi sikerei, azt válaszolta, egyáltalán nem érez semmiféle nyomást. „Voltam én már fönt és lent is, és olyan időszak is volt, amikor azon gondolkodtam, hogy elmegyek takarítani, hogy eltartsam a gyerekeimet. Felszabadult vagyok, és végtelenül boldog, hogy dolgozhatok…” – fogalmazott Enyedi Ildikó, akit ugyan saját bevallása szerint az elmúlt évek során néhányszor megkísértett Hollywood is, ám úgy véli, mindenkinek tudnia kell magáról, mi az, amiben érvényesen tud dolgozni, amit vidáman meg tud csinálni, és mi az, ami már túl nagy ár valamiért, ugyanis azt vallja, egy bizonyos költségvetés felett már sokkal kötöttebb a munka, és ismerve a saját alkatát, azt már nem tudná humorral, vagánysággal és jókedvvel viselni, hanem valószínűleg belekeseredne, amire az égvilágon semmi szüksége, éppen ezért a jövőben is inkább olyan filmeket készít, amelyekben a közönséggel együtt ő maga is örömét leli.
