Miután megnéztem – kétszer is – a Viszlát, Bajnok! című amerikai filmet, átfutott az agyamon, hogy ennél szörnyűbb dolog nem történhet újságíróval. Egy apró hiba, illetve mulasztás folytán álhírt közölni – szerintem ez minden újságíró rémálma, legalábbis, ha abból az alapfelvetésből indulunk ki, hogy a sajtómunkás fontosnak tartja a valósághű tájékoztatást. A szakma és olvasótábora nem sokkal a kínos és egyeseknek fájdalmas bakit követően megbocsátott J. R. Moehringernek, az újságírónak, akinek történetével az említett film foglalkozik, és egyebek mellett a Pulitzer-díjat is elnyerte.
Az még a jövő zenéje, hogy milyen sors vár Claas Relotiusra, a német nyelvterület sajtószférájának nemrégiben elbukott üdvöskéjére. Egyébként is, Moehringer és Claas esete között a rendelkezésre álló értesülések értelmében annyi a közös, hogy mindketten álhírt közöltek – utóbbi éveken át, folyamatosan, előbbi egyszer –, ám míg Claas a feltételezések szerint tudatosan és szándékosan járt el, Moehringer csupán gondatlanul, azaz nem ellenőrizte interjúalanyának állításait.
Claas Relotius a német nyomtatott sajtó egyik óriásának a presztízsére és tekintélyére mért ütést, no meg magukra az olvasókra és azoknak a bizalmára. A 72 éves múltra visszatekintő Der Spiegel hetilap az igényes újságírás egyik bástyája, amely különösen gondosan őrzi az újságírás királynőjének nevezett riport hagyományát. A lap heti példányszáma a rendelkezésre álló adatok értelmében 1 millió, online kiadását, a Spiegel-Online-t, havonta átlagban ötmillióan olvassák, ezeknek az olvasóknak a 15 százaléka külföldi, beleértve magamat is.
Érdekes fintora a sorsnak, hogy éppen nemrégiben „oktattam” ki a német nyelvű sajtó munkáját úgyszintén követő „kisöcsémet”, hogy lehetőleg ne a Bildet, vagy ne csak azt olvassa, mert hát utóbbi ugyebár a bulvár kategóriájába sorolható, bezzeg a Spiegel, ott aztán kizárólag igényes, sokrétű és a szakma minden mércéjének eleget tevő „cikkek” jelennek meg. Ezúton üzenem kisöcsémnek, hogy nyugodtan maradjon a Bildnél – persze soha nem árt, ha az ember a többi sajtótermék irányába is nyit, főleg, ha még kialakulóban van a világszemlélete –, hiszen úgy tűnik, hogy a látszatra és a hatásvadászatra építő eszközök, illetve az azokat alkalmazó személyek előtt semmi sem szent: sem a szakma, sem annak szabályai, sem az őket alkalmazó lap hosszú évtizedeken át, az olvasók bizalmának köszönhetően épített tekintélye, és végül, de nem utolsósorban, az olvasó sem.
A Spiegel tavaly december közepén tette közzé, hogy Relotius, a lap egyik riportere és szerkesztője, álhíreket közölt. Bizonyos írásai teljes egészében hazugságnak tekinthetőek – nem létező személyekkel beszélgetett nem létező eseményekről –, míg másokban csupán részben ferdítette el a valóságot. Relotius 2011 óta publikált a Spiegelben, és ebben az időszakban hatvan szövege jelent meg a lapban. Beismerő „vallomása” szerint a hatvanból tizennégy szöveg részben, vagy teljes egészében kitaláció. Ennek az állításnak a valóságtartalmát az időközben megalakult, házon belüli bizottság vizsgálja ki.
A vizsgálatnak az eredményétől függnek a jövőbeni lépések. Egy főszerkesztő és egy szerkesztő – mindkettőjükre Relotius feljebbvalójaként tekintenek – munkaszerződésének a meghosszabbítását egyelőre befagyasztották, mindaddig, amíg ki nem derül, hogy mulasztásukkal hozzájárultak-e az éveken át zajló ámításhoz és megtévesztéshez. Egyébként mindkét férfi önként ajánlotta fel le- és felmondását, ezt azonban egyelőre nem fogadta el a lap vezetése. Mivel Relotius más lapokban is publikált, ezeknek a szövegeknek a felülvizsgálata is folyamatban van.
„Nem a nagy témák levadászásának a céljával tettem, amit tettem. A sikertelenség, a kudarc volt az, amitől féltem. Minél sikeresebb lettem, annál nagyobbra dagadt ez a félelem. Szellemi beteg vagyok” – mondta a beismerést követően a Spiegel tudósítása szerint Relotius, aki 2012-től 2018 végéig kilenc belföldi és nemzetközi újságíródíjat nyert el. Ezek java részét mostanra visszavonták.
Relotiusnak mintha Stephen Glass, amerikai volt újságíró lett volna a tanítómestere. A két eset közötti párhuzam és hasonlatosság kísérteties. Glass szintén ígéretes, tehetséges, kiemelkedő újságírói és elbeszélői vénával megáldott fiatalként kezdte meg pályafutását. A „nagy öregek” mohón csaptak le rá, mindenki azt szerette volna, hogy egy napon ő nevezhesse magát a gyémánt csiszolójának. Az is párhuzam, hogy Glass karrierje szintén egy nagy múlttal és megalapozott, addig – az 1990-es évek második feléig – szinte egyetlen egyszer sem megingatott tekintéllyel rendelkező lapnál, a The New Republic politikai magazinnál – az alapítás éve 1914 – kezdett kiteljesedni. Később kiderült, hogy Glass 41 riportjából 27 kitaláció volt.
Az esetek többségében szintén nem létező személyek nyilatkozatára építve írt riportokat nem létező eseményekről. A The New Republic „biztonsági rendszere”, a Spiegeléhez hasonlóan, több lépcsős és szinte bámulatosan összetett. Amikor Glasst arról kérdezték, hogy miként tudta kijátszani a rendszert, nemes egyszerűséggel, vagy talán inkább flegmasággal, a következőket válaszolta: „A riportokban elsősorban emberi történeteket mesélünk el. A riportalany szavainak, vagy saját, személyes benyomásaimnak a valóságtartalmát pedig szinte lehetetlen bárminek az alapján ellenőrizni.”
A Spiegelben, mielőtt megjelenne bármilyen írás, azt először legalább egy illetékes szerkesztő, majd őt követően valamelyik főszerkesztő, következő lépésben a lektor, ezután pedig a jogi osztály, majd végül a dokumentációs részleg fésüli át. A dokumentációs részlegnek hatvan munkatársa van – egyebek mellett történészek, fizikusok, vegyészek, biológusok és különböző társadalomtudósok –, akiknek az a feladatuk, hogy a megjelenés előtt az írásokban szereplő összes tényt, számot és egyéb adatot felülvizsgálják. A lap egyik munkatársának szavai szerint a dokumentációs részleg az újságíró természetes ellensége, de egyben legjobb barátja is. Mint azt a Spiegelben nemrégiben megjelent írásban aláhúzzák, a többlépcsős rendszernek az a célja, hogy a lap indokoltan és joggal állíthassa: „Nálunk csak a valóság és hiteles állítások jelennek meg.”
Viszont a dokumentációs részleg értelemszerűen nem tudja ellenőrizni, hogy az újságírónak a riportalanya valóban elmondott-e valamit, amiről az újságíró később azt állítja, hogy igen. A lap egyik alapszabálya az, hogy a dokumentációs részleg csakis akkor veheti fel a kapcsolatot a riportalanyokkal, ha a lap munkatársai ehhez előzőleg megszerzik az alany beleegyezését. A Spiegel vezetősége egyelőre tanácstalan azzal kapcsolatban, hogy miként védje ki a jövőben a Relotius által elkövetetthez hasonló visszaéléseket, mert mint azt közölték: nem szeretnék, ha a lapnál a Stasi-időket idéző hangulat uralkodna el. Másrészről az sem megoldás, hogy az ügyet azzal zárják le, hogy hasonló aljas tettet a jövőben biztosan nem követ el senki sem, így most a különböző megoldási lehetőségeket vizsgálják – ezek között szerepel a riporter és az alany közös szelfije, bizonyítékként, hogy a beszélgetésre valóban sor került.
Claas Relotius 1985-ben született Hamburgban. Egyetemi tanulmányait – politikai tudományok és kultúratudomány szakon – Bremenben és a spanyolországi Valenciában folytatta. A mesterképzést Hamburgban végezte el médiaszakon. Egyebek mellett a taz, a Cicero, a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung, a Financial Times Deutschland, a Die Welt, az SZ-Magazin, a Zeit Online, a Spiegel, valamint a svájci Weltwoche és az NZZ am Sonntag lapokban, online médiumokban publikált.
