Egy hír erejéig megint az érdeklődés középpontjába került Mihalj Kertes-Bracika, a kilencvenes évek leghírhedtebb „szerbiai magyarja”, akinek magyarságát nagyon sokan már feltűnésekor megkérdőjelezték. Évek óta folyt ellene az eljárás, egészen pontosan Milošević diktatúrája megdöntésének napjától, vagyis 2000. október 5-től. Az akkori egyesült ellenzék aktivistái betörtek a Szövetségi Vámhivatal épületébe és rajtakapták, amikor munkatársaival a dokumentumok eltüntetésén foglalatoskodott. 1994 közepétől töltötte be a vámhivatal mindenható igazgatójának szerepét, ajándékozta a pénzt intézményeknek és vállalatoknak kedve szerint (vagy esetleg az akkori szocialista pártvezetők óhajai szerint). A vádirat alapján legkevesebb 38 millió német márkát mentett át ciprusi bankokba az akkori Jugoszláv Nemzeti Bank tudta és engedélye nélkül. A hír pedig a napokban arról szólt, hogy elévülés címén a szervezett bűnözéssel foglalkozó bíróság felmentette, vagyis megszüntette az eljárást ellene.
Kertes Bácspalánkán született 1947-ben. Szociális munkás volt, de pártvonalon a községi pártbizottság titkára lett. Akkor vált egy csapásra ismertté, amikor Palánkán megszervezte a koszovói szerbekkel szolidarizáló mítinget, ami valójában a miloševići centralista politika melletti kiállást jelentette szemben az akkori tartományi vezetőség álláspontjával. Ezen a tömeggyűlésen hangzottak el sokat idézett szavai „Mit féltek ti szerbek Szerbiától, ha én magyarként nem félek…” Pankov barátjával, aki később a tartományi pártelnöki széket kapta jutalmul, másnap Újvidékre indították a tömeget, persze meg voltak szervezve az autóbuszok, és az is, hogy a város széléről indulva „spontán” csatlakozzanak hozzájuk a Jugodent és a Jugoalat munkásai. A tüntetés a sportcsarnok előtt kezdődött, majd a képviselőház, a végrehajtó tanács és a pártbizottság előtt folytatódott igen erőszakos módon. A tüntetők antibürokratikus forradalomnak nevezték megmozdulásukat, de a köznyelvben mindenki csak „joghurtforradalomként” emlékszik rá. (Aki nem tudná, a jelzőt onnan kapta, hogy a pártbizottság előtt éjszakázó tüntetőknek kiosztott szendvicseket és joghurtokat dobálták a ki-be járkáló újságírókra és párttisztviselőkre.) A tartományi hatalom megdöntésében szerzett érdemeiért Milošević őt is megjutalmazta, sőt az egyik legbefolyásosabb politikus vált belőle, akiben a Milošević a végsőkig megbízott. Pártvonalon az elnökség tagja lett, és a titkosszolgálatot vezette, később a belügyminiszteri tárcát is elkapta. Erről a posztról Milan Panić zavarta el (szinte szó szerint), amikor a londoni konferencián Kertes bemikrofonozta egyik munkatársát, hogy ő is halhassa, mi történik a teremben. Persze lebuktak. Korábban is és ebben az időben is gyakran kapcsolatba hozták a horvátországi és boszniai félkatonai alakulatok létrehozásában való részvétellel. Mivel belügyminiszter is volt, meg a titkosszolgálatot is vezette, nem is tűnik olyan légből kapottnak ez a vád.
Pályafutásának csúcsát az a hét év jelentette, amikor az egykori Szövetségi Vámhivatal igazgatói tisztjét töltötte be. Uralma alatt a vámhivatal vált a korrupció melegágyává, a feketézés, a sápszedés, a kedvezmények osztogatásának központjává. De ide lehet sorolni a pénzmosást is. Kénye-kedve szerint osztogatta a pénzt, de nemcsak erről vált hírhedtté, hanem arról is, hogy szinte magántulajdonként kezelte a hivatalt: az intézmény 2300 alkalmazottja közül ideje alatt 800 palánkai volt. Nem csoda, hogy Bácspalánka korlátlan urának tekintették, és azt is tudták, hogy tud élni hatalmával és féltek is tőle. (Mellesleg mi is féltünk egy kicsit, amikor Topolyán, apja halálát követően, örökösödési perbe keveredett és mi természetesen megírtuk. Neki ez nyilván nem tetszett.)
A most lezárt pert elévültnek nyilvánították, ami természetesen nem jelenti azt, hogy Kertes nem követte el az ellene felhozott bűnöket, csak azt, hogy nincs rá bizonyíték. Csak egy alkalommal ítélték el jogerősen, mégpedig bűnrészességért, mert az ellenzéki politikusok ellen készített Ibar menti merénylethez ő „kölcsönözte” a járműveket a speciális alakulat tagjainak.
És hogy magyar-e? A joggyakorlat szerint, ez főleg a nyugati országokra jellemző, mindenki olyan nemzetiségűnek tekintendő, aminek vallja magát. Mi azonban Európának ezen a részén azt tekintjük egy nemzet tagjának, aki legalább a nyelvet ismeri. Nos, Kertes egyszer sem tett tanúbizonyságot arról, hogy tud magyarul. A palánkai nagygyűlés után kolléganőnk magyarul próbált szólni hozzá, de elhárította a magyar beszédet. Végül is mondatát, amely híressé tette a szerbiai közvélemény előtt, csak szerbül tudta elmondani. A „joghurtosok” magyar nyelvtudásáról tanúskodik az a Palánkán előtérbe helyezett transzparens is, amelyen az állt: „Jól nekünk jöttek!” (A „Dobro nam došli!” tükörfordításaként.) Ez nemcsak a szereplőkre, hanem az egész helyzetre is jellemző volt.
